Saját blogom, melyen mindenfélét megosztok az ide látogatókkal. http://dadikovi.hu/ Ez is egy inkább "Mostanság"-típusú bejegyzés lesz, csak nem akartam neki ezt a cikket adni, mert olyanból már van (pontos szám:) három. Épp a második félév első hetei folynak. Baromi egyszerű, nincs doga, lazulunk kétezerrel, a médiatanár minden órán agyondicséri a tyúkos filmünket, kultúrálódunk, ilyesmik. Én például Az ember tragédiáját olvasom épp, persze azért, mert épp kötelező (jajj de ciki), de egyébként is fantasztikus műnek tartom, nagyon tetszik. Szabadidőmben (és most ebből tényleg aránylag még sok van) fotózom, sétálok, gitározok, ilyesmik. Boldog békeidők. Bár ez a mostani hideg nem a kedvencem nekem sem, és érezhetően kevesebb időt töltök kint, mint mondjuk 25 fokban, de a kedvemet ez sem zavarja meg, el vagyok én így is, mint a befőtt. Ráadásul már KRESZ-re sem kell járnom, igaz, lesz helyette majd elsősegély-tanfolyam, de az is csak két alkalom, és utána szabadok a szombatjaim. Ami viszont most kifejezetten zsír, hogy holnap megyek haza. Szerdán ugyanis Latin OKTV lesz, megyei forduló, de valami gixer van a rendszerben, és ezért a győr-moson-sopron-megyei forduló is Budapesten kerül megrendezésre. Nekem persze nem gond, holnap koradélután már otthon fogom bámulni az Alcatraz meg a Fringe legújabb részeit (jobb híján, mondjuk, de lehet még kitalálok valamit), aztán szerdán még bkv-zok egy jót (még létezik ez a cég?) és tudomisén még mit csinálok, aztán egy lehetőleg minél későbbi vonattal visszatérek az egyébként szintén szeretett mókuskerekembe. Egyébként meg egy pszichopata beteg állat vagyok. http://dadikovi.hu/poszt/416 Tegnapelőtt voltam KRESZ-vizsgán, újra, ezúttal végre sikerült is a dolog. Most úgymond van egy kis tapasztalatom a tanulás részéről a dolognak, hogy hogyan lehet, és hogyan nem lehet lerakni a vizsgát, és gondoltam le is írom, mert. A vizsgázók két csoportra oszlanak: az egyik a menő egyetemista csávó réteg, aki előző nap kilenckor leül a gép elé, és mondjuk éjfélig kipörget párszor tíz tesztet, aztán másnap elmegy, lerakja, és onnantól kezdve hirdeti a világnak, hogy a KRESZ az fika, ő bezzeg egy félisten, és hogy gyakorlatilag tanulás nélkül lerakta, jajj de jó. Ha valakinek van fölös 4600 forintja, ki lehet próbálni ezt a módszert, mert néha egyébként tényleg bejön, csak éppen nem mindig. Ahhoz, hogy _biztosan_ bejöjjön a dolog, ahhoz persze tanulni is kell. Az alábbi módszer elég jól működik: rá kell szánnunk a dologra két-három napot. Már minimális háttértudás esetén is működik, hogy nem tanulunk előzetesen semmit, hanem a tesztkönyvből, vagy szoftverből, vagy akárhonnan megnézzük a lehetséges összes kérdést (~3000 db). Nem kell nagyon memorizálni, csak elolvasni, és tippelni a helyes válaszra. Ha nem jön be, megnézzük, memorizáljuk. Ha nagyon nem megy egy részt, azt elolvassuk a könyvből. Ez megy kábé két napig, a harmadik napon (vagy ha nagyon gyorsak akarunk lenni, a második nap végén) pedig nyomunk pár (szerintem pl. 10 is bőven elég) próba-tesztet. Ez az a lépés, amit nem lehet lespórolni. Úgy odamenni, hogy előtte nem teszteltük a tudásunkat, és csak reménykedünk benne, hogy mindent tudunk, mert hát elolvastuk előtte teszemazt a könyvet - ez nagy hülyeség (én is így csináltam az elején). És ha kiderül a tesztelés során, hogy ez bizony nem megy, akkor még mindig lehet tanulgatni, próbálgatni, akár csak egy adott tananyagrészt is, de összességében onnan már könnyebb, mint a teljes sötétségből indítani. Még annyit, hogy ne hagyjunk ki egy anyagrészt sem. Én például először nem olvastam el a vezetéselméleti részt, mondván, hogy az úgysem kell. De, kellett volna. És ahogy én látom, nagyjából az összes kell. Sajnos. Szóval ez a KRESZ egy olyan dolog, hogy két-három napot rá kell szánni, de azt teljesen, és akkor az a pár nap hatalmas szívás, de ha valaki nem akar fölöslegesen pénzt kiadni a pótvizsgákra, akkor ezt vállalni kell. Szerintem. http://dadikovi.hu/poszt/415 Mostanság zene-fronton kicsit állóháború alakult ki nálam. Új együttesek megismerése helyett inkább újrafelfedezek régi kedvenceket (így például rájöttem, hogy a The Rasmus-t boldogan is ugyanúgy lehet hallgatni, mint depisen [két éve]. Másrészt a már régóta kedvelt együttesek korábban nem ismert albumait hallgatom, így például meghallgattam néhány Feeder-albumot, de be kell valljam, nem igazán tetszettek, nem rossz-nem rossz, de azért a "mit hallgassak" kérdésre nagyon sok jobb ötletem van. Nem így történt viszont a Kasabian-nal, akiknek a napokban kezdtem el hallgatni az Empire című albumukat, ahol nagyon sok jó zenére bukkantam, a nagy kedvenc közülük ez: És van még egy szám, amit mindenképpen meg szeretnék mutatni nektek. Először Plastik Józsinál találkoztam ezzel a számmal, majd kis idő múltán a tumblr-ön is felbukkant. Amennyire nehezen érthető, és szokatlan az elején, annyira nehéz megunni később. Fantasztikus szám, tényleg napokon keresztül hallgattam megállás nélkül (és még az sem tántorított el, amikor rájöttem, hogy nem happyend a dalszöveg vége, mert nem jönnek össze újra :D ). Enjoy: http://dadikovi.hu/poszt/414 Két nap. Az e hét keddnél sokkal élhetetlenebb napot szerintem nehéz még kitalálni is. A dolog a következőképpen nézett ki: reggel, felkelés után, mire sikerült életképes állapotba hoznom magam, már tíz óra volt. Rögtön elkezdtem tanulni a KRESZ-t, és bár az elején azt hittem, hogy biztos nem fogom sokáig bírni, nagyon kellemesen csalódtam magamban, elolvastam a teljes vezetéselmélet-fejezetet (~70 oldal), nagyjából négy órámba tellett, a végén zombivá váltam (egyetemisták biztos legyintenek, de már előtte is fáradt voltam, meg ugyebár nekem ez a hét egy félév-végi hajtás utáni hét, tessék feljegyezni). Ezután már nem igazán tudtam bármi hasznosat csinálni, úgyhogy végigzombultam a nap hátralévő részét, megnéztem például az Alcatraz első két részét, aztán este még néhány Szökés-epizódot is. Semmi érdekes. A mai napom viszont nagyon jó volt. A mai nap nagy eseménye igazából egy interjú volt, amit az iskolám diákújságának, a Pannonhalmi Zsemlének készítettem egy osztálytársammal. Az interjú alany Jávor Benedek volt, az LMP főpolgármester-jelöltje, a Parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke - mellesleg volt bencés diák. Nekünk most leginkább ez a "mellesleg"-rész volt a fontos, és figyeltünk is rá, hogy ne sok szó essen politikáról, ettől függetlenül az interjút az Országgyűlési Irodaházban (ez életem eddigi legmenőbb Foursquare-checkin-je) készítettük, ami hatalmas poén volt, már a beléptetés is, az osztálytársam például a régen elveszettnek hitt bicskáját találta meg a fémdetektor segítségével, velem meg még a fotógép állványát is kipakoltatta a szigorú portás-rendőr bácsi, nehogy valami szúróeszköz legyen benne. Meg bekapcsoltattak minden technikai eszközt, hogy nem bombát rejtettünk-e bele, de szerencsére nem. A délelőttöm pedig pihenéssel telt, hogy ne zombuljak el megint a "nagy esemény"-re, szóval fogtam magam, és elmentem sétálni, és fotóztam is, lett pár szerintem tök jó kép köztük (oldalt meg lehet nézni, vagy a flickr-en). :) Aztán nagyjából egy órát szórakoztam a képek felmásolásával, mert a számítógépem iszonyatosan ócska, és nem viszi el ezeket a 15 megapixeles képeket, ez kicsit felhúzott, de utána levezetésképp még megnéztem egy Szökés-epizódot, aztán bevonatoztam a belvárosba. Most meg este van, és holnap még jobb napom lesz, mert elhatároztam. Egyébként holnapra egy találkozáson kívül még a mai interjú legépelése, és a fotók gondozása van betárazva; ha nagyon unatkoznék, még van két cikk, amit megírhatok, illetve egy DÖK SZMSZ-módosítócsomagnak is neki kéne kezdenem. Kérdés: mikor fogom lekattintgatni a szükséges 50 000 000 próba-KRESZ-tesztet? :)))) http://dadikovi.hu/poszt/413 Most, hogy a Fringe-nek lassan vége van (nem is akkora katasztrófa egyébként), sürgősen új Lost-pótlék felé kell néznünk. Szerencsére J.J.Abrams mester most sem hagy a pácban minket, és jó időzítéssel újabb izgalmas nyomozásra invitál, az új sorozat címe: Alcatraz. A képlet egyszerű: legyen benne némi rejtély és természetfelettiség a Fringe-ből, váratlan fordulatok, néhány jó színész és Soundtrack a Lost-ból, bolondítsd meg némi melléksztorival, mondjuk egy kis Szökésre hajazó börtönösdivel, és máris kész az új sorozat, amit a népek igényelnek. Röviden a sztori: a híres börtönből hirtelen, egyik napról a másikra, mindenféle előzetes jel vagy magyarázat nélkül mindenki eltűnik, összesen több mint háromszáz férfi. A kormányzat behazudja, hogy a börtönt bezárták, és mindenkit elszállítottak, de az eltűnést felfedező ügynök egy titkos FBI-alakulattal elkezd nyomozni az eltűntek ügyében, akikről semmit sem lehetett tudni, egészen mostanáig. Ennél többet most talán nem is árulnék el, talán még annyit, hogy a nyomozó bácsihoz csatlakozik egy nagyon csinos szőke leányzó is (szebb, mint Dunham ügynök!), és a Lost-ból már jól ismert aranyosan bugyuta-dagadt srác (aka. Hurley). A nyomozás persze egyre durvább eredményekre jut, és egyre keményebb dolgok derülnek ki, ahogy az lenni szokott. Már az elején baromira figyeltem, hogy akkor ez most egy újabb Fringe, vagy egy újabb Lost lesz-e? Nem mindegy. A Fringe nagyon jó volt az elején, és most a végén újra kezd visszatalálni az Abrams-i magasságokba, de a közepe borzalmasan alap volt, egy csomó részben szinte semmit nem tudtunk meg a főszálról, a rejtély kibontása baromi lassú volt, míg néhol egyszerűen összecsapták. Az Alcatras-ból eddig az első három részt láttam, és szerencsére úgy tűnik, hogy ez egy második Lost lesz. Már a bevezető részben is annyi minden kiderült, amennyivel már egy fél évadban is megelégedtem volna, a második rész pedig újabb watafakk-élményeket tartogatott. Jó kezdés. Kicsit merít a Fringe epizodikus jellegéből, minden részben új eset, ha úgy tetszik, de nagyon erősen megmarad a főszál is, és elég jó sebességgel adagolják a meghökkentőbbnél meghökkentőbb információkat. Mindenképpen figyelemmel fogom kísérni, nyami-nyami, remélem megmarad olyannak, amilyen most. Mindenkinek ajánlom! http://dadikovi.hu/poszt/412 Talán páran emlékeztek még, hogy három hónappal ezelőtt mutattam nektek egy videót (vagy filmet, ahogy tetszik), aminek az Üzenet volt a címe, és az összeesküvés-elméletekkel foglalkozó Piros Pirula Projekt készítette. A film egy magyar vodafone-reklámot bontott elemeire, és mutatta be azokat a "véletlen egybeeséseket", amiket a reklám szimbolikája, és az egyes sátánista szekták szimbólum-rendszere, mondavilága stb. között tapasztalhatunk. Ahogy akkor mondtam, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is, viszont vannak benne olyan párhuzamvonások, amikre tényleg nem lehet ráfogni, hogy véletlen". Mindenesetre az index meglepően hamar felfedezte a videót, és lehoztak egy cikket, amiben a Vodafone médiahack-jének állították be a videót, míg magát a Piros Pirula Projektet egy, a Vodafone által pénzelt átmeneti ál-konstrukciónak. Az elmélettel számos probléma van, például, hogy az oldal már egy éve működött ekkor (és én már szinte az elejétől fogva olvastam, tehát nem hazugság), az emberek viszont vélhetőleg elhitték a dolgot (azt írta az index, miért kérdőjelezzük meg?), volt hát megoldás, a problémával többet foglalkozni nem kell, éljen. A Vodafone-nak viszont valószínűleg sok pénze maradt még, így a Piros Pirula Projekt most előállt egy újabb filmmel, itt már szó sincs Vodafone-ról (kíváncsi leszek, most milyen elmélettel fognak előállni az indexes srácok), ez a rész a populációnövekedés hatásairól szól, és arról, hogy milyen elképzelések születtek a visszafordításáról, a népességszabályozásról, és hasonló témákról. Most sem mondhatok mást, mint három hónapja, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is", de gondoljuk át... ráadásul itt már nagyon sok pusztán ténymegállapítás van, ez jó dolog, elég, ha a tényekkel foglalkozunk, már akkor is nagyon sok érdekességeket hallhatunk. Ez a rész például nagyon izgalmas szerintem, aki pedig belecsapna a lecsóba, annak itt az első epizód: Vigyázat! A film átmeneti pesszimizmust okozhat!! http://dadikovi.hu/poszt/411 Kicsit visszatérek még a koleszból nem igazán dokumentált előző két hétre, mert pár történéssel még tartozok. Kezdem a rosszabb hírrel. Megbuktam a KRESZ-vizsgán. Nem tudom, hogy írtam-e már itt, de ebben az évben elkezdtem járni KRESZ-tanfolyamra, mert hát nyáron meg szeretnék tanulni vezetni (ez nem csak az általános sztereotípiák miatt fontos nekem, tudniillik hogy a férfi az tudjon autót vezetni, hanem más, speciális okokból is, de ezekről majd (sokkal) később). A tanfolyamnak szerencsére (mert baromi unalmas volt) mostanára vége lett, szóval mehettem vizsgázni. Kicsit igazából felkészületlenül ért a dolog, de az utolsó héten belehúztam a tanulásra, és módszeresen megtanultam mindenféle szabályozást, hol szabad megállni, hol nem, mikor milyen lámpákat kell használni, kinek hol van elsőbbsége, mit jelentenek a táblák, tudjátok, ilyesmik, de azért elég nagy félelemmel ültem be a vizsgára, hogy vajon mi lesz. A lényeg, hogy pont vezetéselméleti, meg műszaki kérdésekből kaptam többet (van ugyebár egy nagy adatbázisa a mindenféle kérdéseknek, és onnan random pakolgat a gép, tehát gyakorlatilag teljesen véletlenszerű, hogy min lesz a hangsúly, nekem nem volt szerencsém), de igazából nem is szeretnék mentegetőzni: elcsesztem, megbuktam, nem is éppen hogy. Sajnáltam a dolgot, mert kidobott pénz (4600 Ft), és különben is szar érzés, hogy valami nem sikerül elsőre (azon mondjuk mosolyogtam, hogy kifejezetten ritka érzés ez nekem). Meg ami még nagyon gáz, hogy most tanulhatom megint ezt a szart (bocsánat), pedig tényleg semmi kedvem nincs már hozzá, és igazából teljesen haszontalannak is tartom a 90%-át, soha nem lesz rá szükségem, pfuj, utálom. Tragédia. Na de lapozzunk. Jó hír: májusban megyek Rómába. A dolog úgy esett, hogy volt egy verseny december tizenkilencedikén, azért tudom ilyen pontosan, mert írtam is itt róla, szóval nem ismétlem magam, hanem idézek (nem bírom ki, hogy ne rakjam be az egészet, olyan vicces, ahogy sírok, hogy elcsesztem, és aztán mégsem - akit nem érdekel, csak a kiemelt részt olvassa el): Azt kell tudni erről a versenyről, hogy egy nemzetközi (olaszországi) Cicero-verseny magyar fordulója. Tehát Cicero egy művéből kellett lefordítani egy részletet, az első tizennégy pedig mehet az olaszországi (arpinoi) döntőbe, ami nagy buli, már csak a háromnapos római körút, meg a páneurópai (vajon jól használom ezt a szót?) hangulat miatt is. Na, ez nekem sajnos nem fog menni, egész egyszerűen kevésnek éreztem magam ehhez a szöveghez. A probléma a hosszúsága volt. Három bekezdést kell elképzelni, nagyjából akkorák, mint egy átlagos bekezdés itt, a blogon, vagy kicsit kisebb, mondjuk hét-nyolc sorosak, de a lényeg, hogy én eddig nagyjából ennek a felét-kétharmadát fordítottam egyszerre csak mindig, és ez bizony meg is látszott a teljesítményemen. Az elején még ment tök jól, meg előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy no hiszen ez könnyű, meg lesz két óra alatt (a négyből), aztán mehetek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Aztán a második bekezdés végén jött egy mondat, amit nem értettem. Elkezdtem őrlődni felette, és teljesen kifáradtam. Nagyjából a második óra végéig tartott, mire lefordítottam, és mondanom sem kell, a következő mondat még érthetetlenebb volt (legalábbis a már széthajtott agyamnak). Végül utolsó pillanatra készen lettem, de arra már nem volt időm, hogy jó is legyen a fordítás, csak gyorsan összecsaptam valamit, bár lehet, ha több időm lett volna rá, sem sikerült volna jobban. Szó mi szó, két szép hosszú mondatot nagyjából teljesen félreértelmeztem, mondjuk a szöveg negyedét egyébként (kicsit pesszimista vagyok), valahogy sejtem, hogy ez így nem lesz elég a kijutáshoz. Meglátjuk, mondhatnám, de szerintem nem. Szóval igazából de, kijutottam. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert a többiek még rosszabbul fordították le, mint én, vagy én mértem fel rosszul a teljesítményemet, de baromira nem hittem el, amikor az egyik óra elején a latintanár elém tette a lapot, ami szerint én harmadik lettem (igaz, az osztálytársam, akivel mentünk, első lett). Baromira sokként ért, de aztán feldolgoztam, és most már előre örülök, hogy milyen jó lesz megint visszatérni a nyárról már ismert fantasztikus helyekre, meg maga a verseny is vicces lesz a multinacionális résztvevő-csapattal, már előre tanulom az angolt, és hasonlók. És még annyit végezetül, hogy a félévi eredményem is tök jó lesz szerintem, bár ez még nem biztos, de meg vagyok magammal elégedve ezen a téren... csak az a fránya KRESZ... :/ http://dadikovi.hu/poszt/410 Nagyon jól sikerült, izgalmas nap volt. Reggel elhatároztam, hogy rendet rakok a szobámban, de az lelkesedésem hamar másra irányult, amikor a nemes cselekedett kezdő aktusaként a fiókomat kinyitva ott egy, a szüleim által korábban oda rejtett, nekem címzett hivatalos okmányt találtam - már a megszólítás is nagyon impozánsnak tűnt nekem: "Tisztelt Adózó!". Apukám elmondta, hogy már majdnem kidobta, gondolván, hogy itten valami félreértés történt, hiszen én még csak diák vagyok, közel sem adófizető, mire minden állampolgári büszkeségem tudatában felvilágosítottam, hogy a nyári idegenvezetésből szerzett vagyonom után nekem bizony adóznom kell, adóbevallással, meg minden effélével, ahogy az lenni szokott. Valószínűleg soha többet nem fogok ekkora boldogsággal fizetni állambácsinak. Az okmány gondos kitöltése után (sokat gondolkoztam, hogy az iskolai étkeztetés költségeit leírjam-e az adómból, aztán egy rendkívül nagylelkű gesztussal úgy döntöttem, hogy nem fogom, mehet az államnak mind az a párezer kemény munkával megtermelt adóforintom) nekiálltam fotógépet szerelni. Ugyanis kaptam kölcsön az egyik osztálytársamtól egy jó régi filmes (analóg) gépet, szereztem hozzá filmet is, de befűzéskor kiderült, hogy valami nem klappol a rendszerben, a képkockák számolására hívatott kis görgő nem igazán akar gördülni, megakad, széttépi a film oldalsó lyukacskáit (nem tudom, hogy hívják szaknyelven), és ugyebár a széttépett film már semmire sem jó. (Pár képkockát el is csesztem ezzel) Szóval még ebéd előtt fogtam, és darabjaira szedtem a gépet, majd nyomkodtam, húzkodtam, és egyszer csak megjavult. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, még az is lehet, hogy szét se kellett volna szedni hozzá, de persze egyáltalán nem bánom, mert csomó érdekeset láttam odabent, meg legalább megolajozhattam a dolgokat. Összeraktam, és fűztem volna be a filmet, de úgy tűnt, hogy nem működik (pedig csak béna voltam), és az egyik megoldási kísérlet során sikeresen visszatekercseltem (teljesen) a filmet a kazettába. Visszatekerni már nem tudtam, szóval most elvileg az semmire sem jó. Illetve elvileg meg lehet csinálni, csak el kell hozzá végezni egy elég bonyolult műveletsort teljes sötétségben (szóval mindenféle vizuális visszajelzés nélkül), ami kicsit problémás. Ez egy kicsit bosszantott, de gyorsan újabb projekt után néztem, és újra kimatricáztam a telefonom hátlapját, az új verzió rosszabb és csúnyább lett, igazi sikertörténet (de egyébként muszáj volt már felújítani, az előző egy működésképtelen, hamar elkopó és lejövő konstrukció, ez talán jobb lesz). Ezek után úgy gondoltam, hogy inkább nem csinálok több alkotó munkát, mert nem megy ez ma nekem, megnéztem két Lost-részt, meghallgattam párezerszer egy számot, utána pedig moziba mentünk, mi hárman, a tesók, azaz nővérem, öcsém és én, megnéztük a csizmáskanduros (ezt a szót a Firefox így javítja: puskadurranásos - zárójelbezárva) cukiságot, most meg itt vagyok, megírom ezt a posztot, utána már csak gitározni kéne egy kicsit és elolvasni mondjuk két fejezetet a Füves könyvből, és akkor már mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a kánaán. Kedves feleim, aviszontlátásra! http://dadikovi.hu/poszt/409 Kicsit több, mint másfél évvel ezelőtt két osztálytársunkkal belevágtunk egy projektbe, és mindenféle előzetes tudás vagy tapasztalat nélkül csináltunk egy filmet egy pályázatra, ami Pannonhalmáról, az ottani diákokról és az ő életükről szólt. Bár a videó számos bájos (és kevésbé bájos) hibával rendelkezett (főleg a hang és a vágás terén), sosem bántuk meg, hogy annyi időt és energiát fektettünk bele, annyi tapasztalatot és jó élményt szereztünk a forgatással, ráadásul idővel a videó egész "sikeressé" vált - lekörözte nézettségben például azt a régebbi klipet, ami ihletett minket a miénk elkészítésekor, hovatovább a YouTube legnézettebb Pannonhalmáról szóló videója lett (jelenleg kicsivel a kétezres nézettség felett áll), és egy idő után szinte minden, az iskolához bármiképpen is köthető videó mellett megjelent videó-ajánlatként, egyre feljebb kúszva a listán. Mi már az elkészültekor reménykedni kezdtünk, hogy egyszer talán majd még felhasználhatjuk az így szerzett tapasztalatainkat. Nos, az "egyszer talán majd" ideje eljött, egy Média órai feladat apropóján összeült a régi csapat, kiegészülve néhány új emberrel, és egy poénból kiindulva elkezdtük az "Öt perc tyúk" című film forgatását, mely egyrészt egy "Tíz perc cselló" című Volker Schlöndorff - filmet (vagyis a film általa rendezett epizódját) parodizál ki, másrészt viszont komoly gondolatokat is fogalmaz meg feszültségről és feszültségkeltésről, arról, hogy "Mi a fene?" (A Schlöndorff-film "Mi az idő" - kérdésének fonákjaként). A filmet alkotó torz, groteszk képeket nagyjából két héten keresztül vettük fel, jobb-rosszabb technikai eszközökkel (attól függően, hogy éppen sikerült-e például állványt kunyiznunk, vagy nem), ezután a zenés részleg következett, jól vettük az akadályt, és sikerült jó minőségben felvennünk mind a narrációt, mind pedig az osztálytársam által komponált zenéket, melyeket mind mi játszottunk le, mindez nagyjából 6 órát vett igénybe. A vágás idejét sikerült lerövidítenünk, és szintén további 6-7 óra alatt végül teljesen elkészültünk a videóval. Íme: Bármilyen kritikát, megjegyzést, tetszésnyilvánítást, beszólást stb. szívesen fogadunk az alábbi e-mail címen: otperctyuk@dadikovi.hu , vagy a videóra írt kommentben. Lusta voltam plakátot csinálni a filmnek, pedig jó poén lenne biztos, viszont már minimális érdeklődés után is lehet, hogy megcsináljuk a készítés közben mindig poénként emlegetett extra-DVD-t, Soundtrack albummal, werk-filmmel, és egyéb bohóckodásokkal. http://dadikovi.hu/poszt/408 Idézni fogok: Téli szünet után, síszünet előtt, ez mindig az az időszak, amikor a tanárok a belünket is kihajtják. Vagyis úgy kell mondani, hogy a mi kedves tanáraink mindenkinek meg szeretnék adni a lehetőséget a javításra, így aztán dolgozatokkal árasztanak el minket. Jó fejek, most nem azért mondom, csak ebből így nem sok javítás lesz. Plusz tényleg elég érdekes tüneteket produkálok, mert azért az emberi agynak sem tetszik egy idő után amikor egy nagy mennyiségű multivertikalizált (ezt a kifejezést pl. ma tanultam magyarórán ) tudásmennyiséget kéne bepasszírozni, és olyankor elkezd fájni meg hasogatni, és mindenre tudok figyelni csak a tanulásra nem. Ezt pont tavaly ilyenkor írtam, természetesen idén is igaz, de idén még jobban, mert most pl. KRESZ-vizsgám is lesz, meg filmet is kell forgatni médiaórára (de az elég vicces lesz, jövő héten meg is osztom veletek...), meg ezen felül jönnek még a szokásos német-latin-töri-matek-fizika-stb. dolgok. Viszont most is igaz, hogy élvezem baromira, pörgős minden nap, én meg egy ilyen srác vagyok, aki szereti, ha pörgős minden nap, szóval gond egy szál se, ide kapok - odakapok, megtanulom ezt-azt, megvágom a filmet, felveszem a zenét, lefotózom a havat, megírom a blogbejegyzést, átnyálazom a KRESZ-tankönyvet, ÉS alszok egy gyorsat, aztán másnap ugyanez előről. Mindezt nagyjából két héten keresztül, aztán újabb egy hét nyugalom, és alvás, meg ilyesmik. Vannak sikerek is szerencsére, de ezeket majd legközelebb írom le, mert most rohannom kell filozófiai beszélgetést folytatni a szobatársakkal, meg ilyesmik. http://dadikovi.hu/poszt/407 Valamelyik jött az agybaj, hogy önkifejezni kéne, és tudjátok, vannak nekem ezek a függőségeim, például a Tisza-cipő, és rögtön eszembe jutott, hogy össze kéne ragasztgatni valamit a szünetben a boltból lopott tiszás matricákkal. Egyébként is nagyon tetszik, amikor valakik tök ízlésesen kidekorálják a gitárjukat, laptopjukat, akármi. Persze rögtön a telefonomra gondoltam, de itt volt egy látszólagos akadály, mert az ugyebár egyedüliként összeragasztgatható felület a hátlap, de az Ace hátlapja, mondjuk így, recés, és ilyen felület tudtommal nem a legjobb az összeragasztgatásra. Aztán eszembe jutott, hogy kaptam én másodlagos, egyszerű-fényes-fehér felületű hátlapot is, és erre rögtön el is kezdtem a tervezgetést, hogy hogyan lehetne valami szépet összekreatívkodni rá. A dolog végül így sikerült: A háttérszínek szigszalagból vannak odatapasztva, a matricák egyértelműek, nekem baromira tetszik, és végülis ez az egyedüli fontos, ügyesen ki lett vágva a kamera-lámpa-hangszóró helye is, minden működik, és sokkal izgalmasabb kivenni a zsebemből. Mégegyszer mondom, embertelenül király lett szerintem. A Tiszát meg lehet továbbra is szeretni, meg utálni is. http://dadikovi.hu/poszt/406 A napokban nagyon érdekes dolgot láttam az interneten. Az egyébként egyre lejjebb süllyedő, mára már korábban hihetetlen mélységeket megélő, hovatovább a komment-kezdetű, és egyéb más lájkblogok szemetének újramegosztó helyévé vált szóslmédiában tegnap megjelent egy írás, ami a következőképpen hangzik: A lányoknak rá kéne jönniük: Minket fiúkat nem zavar, ha más srácokkal beszélgettek. Nem érdekel, hogy vannak fiú barátaitok. De amikor mellettünk ültök, és valami srác betoppan, és ti a nyakába ugrotok anélkül, hogy bemutatnátok minket az igenis zavar. Az sem segít hogyha beszéltek vele 10 percet anélkül a felismerés nélkül hogy mi igenis ott vagyunk még. Nem érdekel minket hogyha az a srác hív v ír nektek, de hajnali kettőkor kicsit aggodalmat kelt ez bennünk. Szerintem semmi sem olyan fontos hogy hajnali 2kor kell rá sort keríteni és nem várhat reggelig. Ráadásul amikor azt mondjuk h szép, lenyűgöző,csinos, aranyos és ámulatba ejtő vagy akkor azt mi tényleg úgy is értjük. És ne mondjátok nekünk hogy tévedünk. Mi nem próbálunk meggyőzni titeket. A legszexisebb dolog egy lányban a magabiztosság. Igen idézhetsz engem. Ne legyetek kiakadva azon hogy nyitva tartjuk előttetek az ajtót, inkább élvezzétek az előnyét annak milyen hangulatban vagyok. Hagyjátok hogy fizessünk nektek valamit, ne érezzétek magatokat zavarban mert mi ezt jó szándékból csináljuk és nem azért, mert elvárt. Mosolyogjatok és mondjátok köszönöm. Pusziljatok meg mikor senki sem figyel, de ha akkor pusziltok meg mikor valaki láthat,akkor mi még jobban le leszünk nyűgözve. Nekünk nem kell puccosan felöltöznöd. Ha kijössz velünk nem kell a legrövidebb szoknyád felvenned és nem kell kilométeres sminket magadra raknod. Mi saját magadért szeretünk téged, nem pedig azért amilyen tudsz lenni. Őszintén szerintem egy lány a pizsijében a legszebb, vagy boxeremben és a pólómban, nem pedig kicicomázva. Nem kell mindent véresen komolyan venni amit mondunk, a szarkazmus szép dolog, lássátok meg benne a szépséget. Ne legyetek kiakadva mindenért. Ne használjátok a magazinokat és a médiát, úgy mintha a Bibliátok lenne. Ne mondjátok előttünk milyen jó faszi Chris Brown, Brad Pitt vagy Jesse McCartney, mert kicsit sem izgat minket, amúgy is erre vannak a barátnőitek. Bármi is történt a „jóképű” szóval, igazából nagyon örülnék ha a hé bébi, szexiboy, kan helyett a hé jóképű srác kifejezéssel köszöntenétek. A másik oldalról nézve én se így köszöntelek titeket. Lányok nem tudom elégszer hangsúlyozni, ha van egy srác aki nem bánik jól veletek, ne várjátok meg hogy megváltozzon! Hadd sajnálkozzon majd a férfi populáció söpredéke és keressetek valaki olyant, aki úgy bánik veletek ahogy ti azt szeretnétek és akkor is megmosolyogtat ha ti a legszomorúbbak vagytok. Olyasvalakit aki értékeli azt hogy milyen kedvetek van. Olyasvalakit aki akkor is törődik veletek, ha hibát követtek el.Olyasvalakit aki akkor is szeret ha megbántjátok. Olyasvalakit aki abbahagyja azt amit csinál hogy a szemetekbe nézzen, és azt mondja szeretlek, és valójában úgy gondolja. Adjatok a kedves srácoknak egy esélyt! A fiúk kirakják ezeket ha beleegyeztek és ti lányok is kirakhatjátok ha úgy gondoljátok hogy aranyos. Az élet túl rövid ahhoz hogy mindenen szomorkodjunk ami az utunkba kerül, és szagoljunk bele a rozsába, mert nem lesz rá még egy lehetőségünk, tehát ne pocsékold az idődet, ragadd meg a lehetőségeket, mert mindig van több rózsa amiben illatozhatsz. Már először is látszott, hogy ez az írás azért eléggé kiemelkedik a szokványos, zéró mondanivalóval rendelkező "tartalom" közül, így hát, noha nem teljesen értettem egyet mindenben, de nagyon megtetszett, már csak azért is, mert az írója mert gondolkodni és szembe menni az árral, ez egyértelmű volt. Legszívesebben tehát én is kiírtam volna, de rögtön elképzeltem a "menő fiúk" reakcióját, amiben a cikket és íróját mindennek elmondják, velem együtt persze, és úgy döntöttem, gyarló az ember, hogy nekem ez most nem kell. Az írást tehát első sorban lányok osztogatták meg az elején, először meglehetősen bátortalanul (én például a "Van benne vmi igazság" kommentárral láttam először), a már említett "menő fiúk" azonban nagy meglepetésemre nem igazán foglalkoztak az írással. Nem volt vérre menő oltogatás, és teljes porbaalázás, ahogy vártam volna, valószínűleg azért, mert egészegyszerűen semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a dolognak. A lányok pedig, látva, hogy attól még nem esnek ki a "menő csaj" kategóriából, és nem vesztik el a "menő fiúk" elismerését, hogy egy ilyen tartalomhoz adják a nevüket, elkezdték egyre bátrabban osztani az infót, "nagyon igaz", és ehhez hasonló fémjelzésekkel. A nagy fordulat ezután történt, mert miután a fiúk szembesültek a lányok lelkesedésével, egyre többen kezdtek el maguk is kiállni az írás mellett, még olyanok is, akikről korábban egyáltalán nem gondoltam volna ezt. Úgy tűnt, hogy sikerült az árral szemben meghekkelni a médiát, az érdektelenség leple alatt kijátszani a kezdeti elutasítást, és a megerősödés után a "menőbb", az általános társadalmi elvárásokat Istenként tisztelő réteget is megnyerni az ügynek. Bizony, egy ilyen kis eset bizonyítja, hogy az átlagos "menő" fiúk és lányok, korántsem egyéniségek önmagukban, csupán mindig az általános trendek és a közízlés irányába haladnak, és néha egy-egy becsúszott hiba által látszólag rendkívül vicces önellentmondásokba lehet ezáltal hajszolni a közösségi média apraja-nagyját. Tudtuk ezt már persze régebben is, de íme, itt egy bizonyíték. Lehet hogy kicsit túlértékelem ezt a jelenséget, de játsszunk egy gondolatkísérletet: ha véletlenül normális gondolkodású emberek kezébe kerülne a média jelentős része, és ehhez hasonló, jól megtervezett, ügyesen kivitelezett "akciókkal" elkezdenék azt sugallni, hogy a "menő fiúk" és "menő lányok" mondjuk olyanok, amilyeneket ez az írás leír, akkor valószínűleg mennyi az esélye, hogy rövid időn belül ténylegesen egy teljes társadalom változna át az írás által felállított eszményképpé? Szerintem meglehetősen magas. Szóval, sajnos nem tudom, hogy ki írta ezt a szösszenetet, de nagy respektem neki, én biztos nem mertem volna. A facebookon pedig ezek szerint még mindig megéri odafigyelni, néha történnek érdekességek. :) Házi feladat: mindenki tegyen szert egy jelentős médiumra! http://dadikovi.hu/poszt/405 És akkor terveim szerint az év utolsó blogbejegyzésében szeretnék áldott, boldog új évet kívánni minden kedves olvasónak, és családjának! Fejlődjetek, alkossatok, érjétek el a céljaitokat, és szerezzetek újakat, szerezzetek még több és még mélyebb barátságokat, egészségben és nyugalomban! Ezt az évet egyébként egy Dr. House-maratonnal kívánom elbúcsúztatni, amit lehet, hogy hamarosan meg is kezdek, ezért a nagy sietség, és a korai kívánságok (bár a szósölmédiában egyesek már délelőtt kívángattak minden jót, szóval nincs gond). És az utolsó szó jogán szeretném örömmel bejelenteni, hogy ezennel megszületett ezen blog négyszázadik bejegyzése, ehhez nagyjából két és fél év kellett. Csak azért mondom, hogy majd erre is gondoljatok, amikor kibontjátok a pezsgőt :D BUÉK! http://dadikovi.hu/poszt/404 Szóval, a tegnapelőtti ígéretemhez híven, ahogyan már tavaly is, következzen egy felületes visszatekintés 2011 eseményeire, diszkréten elhallgatva a nemtetsző részeket. Nehéz mindent leírni egy évről, így hát lehet hogy én is kihagytam ezt-azt, de szerintem a lényeg nagyjából benne van. Ahogy már a fent linkelt tegnapelőtti posztban is leírtam, az év elején az volt a célom, hogy megpróbáljam minél jobban elfoglalni magam. 2011 első fele Pannonhalmán a győri föciselőadások, mekizések, zenebedugós-buszozások, és a szuperboldog szerdák féléve volt, mai napig is nagyon boldogan gondolok vissza azokra a mozgalmas, izgalmas napokra. E mellett a tanulás is nagyon jól ment, szép jegyeket szereztem tavaly év végén, bár ez az idei tanév első részére már kevésbé jellemző. Nem sokkal az év kezdete után volt egy újabb költözködés a blog életében, amit ezúttal sem sikerült gond nélkül levezényelni, de végül összejött. Aztán jött a legújabb életstratégia, a munkamánia, ami végülis arra jó volt, hogy megismerjek új embereket, és együtt dolgozzak régiekkel, meg hogy eltereljem a figyelmem a fájóbb dolgokról, így hát, ha végülis az életemet nem ez mentette meg, de nem volt veszett ötlet. Aztán persze kiderült, hogy ezt a munka-dolgot nem kéne túlzásba vinni, de megoldottam ügyesen, pacsi magamnak. Aztán volt még március 15-ei szavalás, kirándulás Melkben, földrajz záróvizsga, sőt, később érettségi is. Aztán az év vége felé minden jobb lett, nyáron pedig annál jobban. A nyárról egyébként idén is írtam egy külön posztot, tehát ezt a részt most is kihagynám, de mindenképpen ki kell emelnem a római útat, a Sziget fesztivált, amire idén először jutottam el, és persze a Barátok útját, amiről már nagyon sokat áradoztam mostanság, szóval többet most nem fogok. Azóta egy sikertörténet az élet, persze ehhez sokban hozzásegített a komfortosított pannonhalmi környezet is, sokkal meghatározóbb hobbimmá vált a fotózás, a sétálgatás a Pannonhalma-környéki dombokon, és a zenehallgatás is. Az év végefelé pedig amolyan munkamánia-másodvirágzásként beléptem az iskolaújság szerkesztőségébe, sőt, pár másodpercre még a tévében is feltűntem. Amikor meg éppen itthon vagyok, akkor felfedezem a várost, bizony, most már ismerem Budapest legfontosabb helyeit, és elkezdtem felfedezni a kávézók és teázók széles palettáját, ezt persze legtöbbször a barátokkal találkozva teszem, ami meg külön öröm. Aztán az év második felében a legfőbb kulcsszó egyre jobban az Élet lett, félek is picit, hogy túlhangsúlyozom a túlhangsúlyozhatatlant, most is inkább csak egy posztot linkelek be, mondjuk ezt. A betegségek idén is remekül elkerültek egyszer, mindössze egyszer voltam beteg, persze a fogam idén is akciózott, de ne féljetek, most is van tartalékon egy lyukas jobb-felső-hatosom, az majd jövőre fog ;) Ez az év már kevésbé volt a rajongás éve, de jó zenékből idénre is jutott szerencsére, a következőket ismertem meg: Röyksopp, U2, The Killers, Kasabian, Feeder, 30 Seconds to Mars, Foo Fighters, Kaiser Chiefs, volt egy Coldplay-másodvirágzás, illetve elkezdtem filmzenéket is hallgatni (Főleg Hans Zimmer-soundtrackek, de például a 127 óráé is nagyon jók, és még van egy pár), sorozatnak ott voltak a Dr. House, a Szökés, a Fringe, de unalmas perceimben visszanyúlok még a Lostig is, amivel nagy tervem, hogy még egyszer (?) végignézzem, nagyon nem tudok elszakadni tőle. A filmeket meg már nem is sorolom, de a zenéknél már említett Eredet és 127 óra például nagy királyság, aztán nagy meglepetésemre az Amelie csodálatos élete is nagyon tetszett például (pedig az milyen lányos / nyálas / stb. már elvileg), de mondom, nem kezdem el sorolni, mert itt ülhetnénk holnapig is a pannonhalmi moziban nézett filmek miatt (amik ugyebár heti kettes mennyiséggel "csurognak"). Végezetül pedig úgy szeretném befejezni ezt a posztot, ahogy a tegnapelőttit kezdtem: ez volt ez eddigi életem legjobb éve. Nem tudnék olyan motívumot mondani, amit kihagynék belőle, még a gondolat is megijeszt :) De hiszem, hogy a következő is lesz ilyen jó, vagy akár még jobb is lesz. "Aztán hogy tényleg így lesz-e, azt meglátjuk jövőre. Ugyanitt, ugyanekkor." http://dadikovi.hu/poszt/403 Meg vagyok hatva. Tegnap írtam róla, hogy úgy érzem, megváltozott, vagy legalábbis változásban van az életem. Bevallom, nem is reménykedtem, hogy egy nappal később, ma, ilyen megható visszaigazolást kapok erről a barátaimtól. Amit tudni kell, hogy ez az egész barátkozás-téma nekem még eléggé új. Bizony, nem is olyan rég még borzalmasan nehéz volt egyáltalán elviselni is engem, az meg pláne nagyon ritkán, csak kivételes esetekben fordult elő, hogy valaki még szimpatizált is volna velem, de igazából sosem vettem észre, hogy bárkinek is különösebben fontos lennék. Hát, ez az igazság. (Ennek nyilván nagy szerepe van abba is, hogy ilyen helyeken, mint ez a blog, vagy a Twitter, vagy tudomisén, meg szórom két kézzel az infókat magamról, hogy meg legyen az illúzió, hogy van kivel megosztani.) Valamennyit azonban mégis csak fejlődhettem a dologban, mert az utóbbi két-három évben, képzeljétek, lettek barátaim! Ezt már mondtam tegnap is, de hadd ismételjem magam, vannak barátaim az osztályomból (nagyon is jók), vannak a Barátok Útja nevezetű zarándoklatról, és egyéb helyekről. Na, ma volt ez a barátkarácsony nevű rendezvény, itt elsősorban a Barátokútjás barátaimmal találkoztam, de azért pár osztálytárssal is. Ami a lényeg, hogy nekem pont ma van a névnapom (micsoda szerencsés egybeesés), és borzasztóan jól esett, amikor többször is felköszöntöttek, volt, aki ajándékot hozott, sőt, egyszer, amikor nem figyeltem oda, még egy tortaszelettel is megleptek. (ez a mondat valószínűleg hülyén hangzik, nem baj, én értem, és mások is.) Éreztem, hogy itt egyesek rájöttek, hogy ja, hogy nekem van ez a Dávid ismerősöm, akkor vigyünk neki valami apró ajándékot. És ezek után tényleg tök mindegy, hogy mi az az ajándék, vagy elég, ha csak felköszöntenek, és én tudom, hogy gondoltak rám, áhh, fantasztikus értés, tényleg. Nagyon cuki (ritkán használom ezt a szót, főleg írásban, becsüljétek meg) megmozdulások történtek ma az irányomban, meg hát persze egyébként is nagyon jó volt találkozni a nyári barátokkal, eltölteni velük egy fantasztikus napot, végre élőben beszélni olyanokkal, akikkel egyébként csak onlájn lehet, és hasonlók. Persze ilyenkor kicsit mindig rossz, hogy egyszer ennek a napnak is vége kell, hogy legyen, és mindig vannak, akikkel még úgy beszéltem volna, bár ma szerintem különösen ügyesen beszéltem a lehető legtöbb emberrel, akivel szerettem volna, kár, hogy nem volt több idő, és hasonlók, de valahol szép ez, hogy nem csak elérhető barátaim vannak, hanem bizony még azon túl is, és még szebb az, hogy ilyen alkalmakkor még ők is gondolnak rám. Szóval, köszönöm nektek! :) http://dadikovi.hu/poszt/402 Újabban már amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden év végén írok egy amolyan évértékelő posztot, egy visszatekintést, amiben leírom a fontosabb történéseket, és hogy hogyan gondolkozom az adott évről. Tavaly írtam először ilyet egyébként, és a napokban újra elolvastam az akkori cikket, hogy visszaemlékezzek, vajon hogyan kell egy ilyet megírni, majd utána rögtön ujjongtam is egyet a neten, hogy milyen jó dolog ez a blogolás, bizony, nagyon jó érzés visszaolvasni az egy évvel ezelőtti elgondolásokat, vágyakat, tudva, hogy mik és hogyan teljesültek azóta. És hogy jövőre még jobb érzéseket keltsek magamban, idén két ilyen évértékelős poszt is lesz, ebben az elsőben egy általánosabb értékelést fogok írni (van is miről!), egy másikban pedig sokkal szárazabban kiemelem majd a különféle történéseket, eseményeket. Rögtön le is lőném a poént: ez a 2011-es volt ez eddig életem legjobb éve. Történt velem valami, és bármilyen sokszor is próbáltam már megfogalmazni, hogy mi volt az, sosem sikerült. Talán ott kéne kezdenem, hogy volt erre az évre egy újévi fogadalmam. Pont a fent linkelt posztban írtam a következőt: 2010 számomra leginkább az útkeresés éve volt. Már rögtön az év elején rá kellett jönnöm, hogy eltűnt Pannonhalmának az a varázsa, ami hetedikben annyira elemi erővel tört rám (...). Az év nagy részében persze sajnáltam magam kőkeményen, (...) de rá kellett jönnöm, hogy ha jót akarok magamnak, akkor ezeken túl kell lépnem, és a hátralévő két és fél évet úgy kell élnem, hogy közben minden lehetőséget kihasználjak, olyanokat is, amiket most még egyáltalán nem. Az újévi fogadalom nagyon egyszerűen így hangzott: "jól fogom érezni magam Pannonhalmán". Akkor még fogalmam sem volt, hogy hogyan fog ez történni, de elhatároztam, hogy akármilyen lehetőség adódik, egy mozi, egy előadás, vagy bármi más, én azt ki fogom használni, és nagyon jól fogok szórakozni. Még a tavalyi tél és tavasz fordulója környékén elkezdtem valamikor szintén írni egy posztot, "Furcsa dolgok" címmel. Arról szólt, hogy valami nagyon nincs rendben velem, mert sokszor borzalmasan rosszul érzem magam, de igazából fogalmam sincs, hogy miért. Már az első pár sor után is nagyon belejöttem, és hamarosan elkezdtem módszeresen kiírni magamból minden bánatomat. Aztán amikor befejeztem, és végigolvastam, rájöttem, hogy túl sokat írtam magamról, hogy ezt már nem tehetem ki ide, ahol elvileg bárki elolvashatná később. Azóta sem csináltam soha hasonlót, szóval gondolhatjátok, hogy meg volt rá az okom. A cikket viszont eltettem, és egy részét most meg is mutatom, mert nagyon jól bemutatja, hogy ez a "minden-lehetőséget-kihasználósdi" nem feltétlenül működött az elején: "Ugyanakkor emlékszem, amolyan újévi fogadalomként nem is olyan régen megfogadtam, hogy élvezni fogom az életet. Ha azt mondják, hogy lesz egy előadás, akkor elmegyek. Ha azt, hogy mozi lesz, arra is. Hogy vállalok mindenféle feladatokat... hogy ne unatkozzak, akkor ez volt a cél. De nem jött be. Talán a lényeget felejtettem ki... hogy közben legyenek barátaim, akiknek megmondom, ha bajom van, ha boldog vagyok, vagy ha csak dühös vagyok valakire. Nem tudom hol rontottam el." Azonban idővel elég volt csak keresni a megoldást, és az magától megtalált engem. Új barátokat szereztem. Voltak köztük olyanok, akiket már nagyon rég ismertem, csak egyszerűen sosem figyeltünk fel egymásra korábban, de teljesen váratlan módon, teljesen új barátokat is szereztem. Ezek az új barátságok pedig nagyban segítettek a régiek elmélyítésében is, és összességében nagyon sokat köszönhetek ezeknek az embereknek: megmutatták, hogy milyen vagyok, hogy milyen lehetek, hogy milyen nem lehetek, és végül nagyon sokat tudtam meg rajtuk keresztül magamról. Erről egyébként leginkább a nyári Barátok Útja szólt, amitől idén különösen sokat vártam, és még annál is többet kaptam. Már előtte is kezdtem megtanulni ezt-azt, például a tanév végefelé kifejezetten elkezdtem jól érezni magam Pannonhalmán (újévi fogadalom - pipa, és itt a fordulópont megörökítve, tessék), de ebben még csak én voltam, ez még csak rólam szólt, valami görcsös igyekezettel próbáltam elfoglalni magam, és amikor ez éppen ment, akkor tudtam boldognak is lenni, egyébként kevésbé. Augusztus elején viszont volt egy olyan hetem, amin annyi minden történt velem, és annyi érzés cikázott keresztül rajtam, amennyi egyébként egy év alatt sem szokott. Megjártam széles spektrumát az emberi valóságnak a mély fájdalomtól a végtelen boldogságig, a teljes elhanyagoltságtól a teljes kutúráltságig (értsd: "Tiszta vagyok és illatos"), a magánytól egészen addig a pontig, amikor egész egyszerűen már túl sok az ember, de akár fájdalmamban, akár örömömben leroskadtam a Földre, mindig volt néhány cinokos fűszál, amiket elmorzsolhattam, a zarándokkeresztem mindig ott volt a nyakamban; valami mindig ugyanúgy ott volt, és én akkor és ott találtam valamit, egy tapasztalatot, ami később ugyanúgy érvényesnek és jelenlévőnek mindenhol, a világ bármely pontján legyek is, akár Budapesten, akár Pannonhalmán. Ez az, ami miatt én már bárhol boldog lehetek, és amiért a vártnál sokkal jobban sikerült az újévi fogadalom, hogy jól szeretném érezni magam Pannonhalmán. És ez az, ami teljesen megváltoztatott, elindított egy teljesen új irányba. Mert azt a dolgot, amit ott nyáron, az esőben, a sárban és a fájdalomban megtaláltam, azt azóta is látom mindenütt, vigasztal és ösztönöz, néha magam sem tudom, hogy mire, de ki fogom deríteni. Be kell nektek vallanom valamit: nem tudom, hogy mit találtam. Nem tudom nevén nevezni. Hívtam már boldogságnak, de az emberek mostanság olyan sok csúnyát mondanak a boldogságról, hogy nem lehet elérni, és hogy alávaló hajszolni, és én biztosan tudom, hogy amit én találtam, az több ennél. Hívtam már természetnek is, de ez a valami nem csak a természetben van jelen, noha igaz, ott könnyebb megtalálni. Hívtam már Istennek is :) , de az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, és néha nem áll össze a dolog. Hívtam már az élet értelmének is, de vajon tényleg az lenne? Nem tudom. És végképp nem tudom elmagyarázni, hogy mi ez, vagy hogy milyen érzés. De ha fotót kéne mutatnom róla, akkor leginkább az előző és a következő képet mutatnám meg. Mostanában szerencsére egyre több fotómon találom meg, ennek nagyon örülök :) Ez a poszt bizony nagyon hosszúra sikerült, úgyhogy most meg sem próbálok valami mást is beleírni, pedig lehet találnék még valami érdekeset, ha elkezdenék keresgélni... legfeljebb majd szilveszterkor megírom. Újévi fogadalom viszont van most is: egyrészt szeretném folytatni ezt az utat, tovább keresni, hogy mi az, amit találtam, másrészt szeretném, ha ezek a változások, amik végbementek bennem, kívülről is láthatóvá válnának. Bizonyos viselkedéseimet most már egész egyszerűen méltatlannak találom magamhoz, és ezekről jó lenne leszokni. Jó lenne többet nyitni mások felé, nekik is megmutatni ezt a csodát, ilyesmik. Remélem sikerülni fog. :) http://dadikovi.hu/poszt/401 Két és fél napnyi hibernáció után ma újra nekikezdtem élni az életem. Első lépésként a már esedékes évi családi kultúra-injekció (vö. tavaly) első adagját kaptam meg, a Diótörő című alapművet néztük meg (tavaly is próbálkoztunk ezzel egyébként, de akkor egy rockos(abb) feldolgozást fogtunk ki, ami a család leánytagjainak egyáltalán nem tetszett, szóval most pótoltuk az ő igényeiket is), igazából nem sok mindent tudnék írni erről, volt sok balett, amit két órán keresztül fiú-létemre is derekasan élveztem, de utána már kevésbé; a zene persze szép, és az opera épülete is, fotógépet persze nem vittem (minek is azt -.-), szóval ez az örömöm sem volt meg. De egyébként jó volt, tényleg. :) Utána egy finom ebéddel degeszre ettem magam, szusszantam egyet, és már indultam is falat mászni, ami egyfajta ajándék volt névnapomra az unokatesómék részéről. Egy olyan helyen voltunk, ahol én még soha, ez magasabb és ezáltal fárasztóbb volt, mint a korábbiak (egy-két alkalommal már másztam falat korábban is...), nagyjából négy-öt mászást bírtam a kb. 10 méteres falon (de keveset mondtam, tényleg), utána már annyi erőt sem tudtam kifejteni az ujjaimmal, hogy a cipőmet megkössem, szóval inkább nem próbálkoztam tovább az adrenalintermelő mókával. Itthon még tartottunk előnévnapozást nekem, mert unokatesómék nem lesznek itt a jeles napon, most pedig lassan le kéne majd feküdnöm, mert holnap megkapom az injekció második dózisát, erről majd sokat szeretnék írni képekkel, szurkoljatok, hogy jók legyenek a fények :D http://dadikovi.hu/poszt/400 Nem tudom, mondtam-e már, de idén én díszítettem a karácsonyfánkat :)) Most sikerült áttölteni a képet róla a gépre, szóval gyorsan meg is mutatom: Karácsonyfa Boldog hátralévő karácsonyt! http://dadikovi.hu/poszt/399 Úgy döntöttem, hogy karácsony alkalmából eltöltök pár ilyen semmilyen-napot. Biztos emlékeztek még (vagy nem), de nyáron panaszkodtam, hogy milyen rossz az, amikor semmit sem csinálok, és csak ülök egész nap otthon, blablabla, most viszont rájöttem, hogy egy olyan, viszonylag intenzívebb hét után, mint amilyen az előző volt, egyáltalán nem esik rosszul tartani néhány ilyen napot. Későn kelés, későn fekvés, a kettő között mindössze evés, ágyban döglés, esetleg egy kis gitározás, Lost-nézés, de ez minden. A házból gyakorlatilag két napig nem mozdultam ki (ma már igen), igaz, az idő nagy részében az ágyamból sem. Kicsit hibernációnak érzem a dolgot, de így legalább valóra válnak a pannonhalmi "Basszus, hibernáljatok már le két hétre"-típusú kívánságaim, amiket persze általában egy-egy durvább időszak előtt szoktam megfogalmazni. Aludni ettől még nem alszok sokkal többet, tegnap pedig elhatároztam, hogy hamar lefekszem, de, gyarló az ember, nem jött össze. Na mindegy, majd máskor. Szerencsére még van némi idő... :) http://dadikovi.hu/poszt/398 Azt hihetnénk, hogy ha máskor nem is, de ez a karácsony környéke egy olyan időszak, amikor mindenki boldog, mindenki mosolyog egymásra, akárcsak minden normális karácsonyi filmben. Persze valószínűleg minden tapasztalt Földlakó tudja, hogy a gyakorlatban általában nem szoktak ilyen természetszerűen működni ezek a dolgok. Még pénteken történt, hogy villamossal közelítettem meg kedvenc székesfővárosunk szívét, és mivel még viszonylag korán volt, újra átélhettem a munkába / iskolába menős hering-élményt, ami mostanában meglehetősen kimaradt az életemből. Nekem tökéletesen biztonságos helyem volt valamelyik ficakban, mivel végállomástól végállomásig közlekedtem az -eszközzel, másoknak viszont nem volt ekkora szerencséje, és az utazóközösség ideiglenesebben jelenlévő (értsd: csak pár megállóra felszálló / hamarosan leszálló) része hamar áthatolhatatlan úttorlaszt képzett az ajtók környékén. A folyatást már valószínűleg mindenki ki tudja találni, néhány megállón belül felbukkant a nap Jólmegmondó Nénije, és rögtön megkezdte a tudatlan pestiek okítását: - Mit állnak már itt, így nem lehet felszállni, menjenek már beljebb! - Na persze, menjen maga, ha tud! - Ó, kérem, nem kell félni, táncparkett van itt, csak nem kéne ott megrekedni az ajtónál - Táncparkett, persze. Fejezze már be! Itt vége is lett a dialógusnak, ami egyébként, gondolhatjátok, nem egy kerekasztal-beszélgetés stílusában folyt. No de ne ijedjetek meg, ezen még nem akadtam fel, annyira vidéki én sem vagyok, egy rövid mosollyal nyugtáztam, hogy kéremszépen itt műsor van, tényleg felemelő érzés egy max 500 fős mikrotársadalom tagjaként, no de nem kellett sokat várni a második felvonásra, ezúttal egy testesebb úr próbált meg, számomra teljesen érthetetlen célból (egyébként egy megállóban) az ajtó közelébe furakodni. Gondolom elég elővigyázatlan volt, és nemsokára az egyik testi épségét sértő utas (nő) ki is fakadt: - Ne furakodjon már, hát nem most kell leszállni, hanem már eddig kellett volna! - Én nem akarok leszállni! - Hát akkor meg mit furakodik itt, adjon már helyet másoknak is!! - Maga adjon helyet, maga rohadt féreg (:o) - Maga a rohadt féreg, hát ilyen dög nagy ember, aztán ott terpeszkedik... Szerencsére mindketten viszonylag jól fogadták a kritikát, mondjuk ha engem így valaki spontán le-rohadt-férgezett volna, akkor még másnapig is hallgathatta volna az oltásaimat, ők aztán hamar elcsendesedtek, bár volt olyan pont, amikor elindultam kifelé a biztos helyemről, hogy majd amikor a csávó nekitámad a nőnek, akkor közéjük álljak, de ez szerencsére nem történt meg. Mindez karácsony előnapján. True story. De hogy azért pozitív példát is mondjak, sok esetben működött ez az egymásra mosolygós, egymásban az embert felismerős dolog, például a karácsonyi vásárlás egyik kiemelkedő pontja volt, amikor megosztottam az aprómat (nagyjából kétezer forintom volt százasokban, kétszázasakban, meg húszasok-tízesek stb. alakjában) egy boltos nénivel, aki azokat "kincseknek" nevezte, még el is engedett valamennyit az árból, meg mosolygott sokat, végül egy boldog karácsonnyal váltunk el, egyébként ezt szeretem a legjobban a karácsonyban, nagyon felemelő érzés egy ilyen beszélgetést egy egymásra mosolygós "Boldog karácsony"-nyal zárni, és ezt most még ma meg is tehetjük. :) http://dadikovi.hu/poszt/397