Hát akkor ismételten egy hosszas, unalmas, és képekkel tűzdelt úti beszámoló a 2010. évi családi nyaralásról, mely idén nem a legfontosabb, viszont idén sem túl jól kezdődött, de annál jobban ért véget.

Egy hely

Tavaly már leírtam a nyaralásvégcél-választós családi alapelvet, mi szerint mindenekelőtt hazánkat, illetve a korábban ahhoz tartozott területeket szeretnénk megismerni. Ebből ugyebár a Kis-Magyarország már szőröstül-bőröstül megvolt (nem, de majdnem minden táján jártunk már azért), valamint tavaly Erdély is. Idén viszont valahogy nem a határon túli vidékekben kezdtünk el gondolkodni. Először egy szép ausztriai kisváros volt tervbe véve, ahol korábban már jártak az ismerőseink, és nagyon megtetszett nekik a hely. Aztán úgy tavasz felé kiderült, hogy egy ismerősünk (az én keresztanyukám) éppen kint dolgozik Rómában, és ő hívott minket, hogy látogassuk meg. Ehhez jött még, hogy nővérem egyszer már volt Rómában, és nagyon beleszerelmesedett a városban, tulajdonképpen már tíz éve rágja a fülünket, hogy valamikor menjünk el, és ennél jobb lehetőség már nem is adódhatott volna, szóval elhatároztuk, hogy irány Róma.

Róma

Több szempontból is úttörő volt ez az idei nyaralás. Először mentünk ugyebár történelmi határokon kívülre, először repültem életemben repülővel, először nem falusi turizmuséknál szálltunk meg (igen, egy fővárosban nehéz), ilyesmi.

Egy szállás

Van Rómában egy Szent István-ház nevezetű dolog, ami már nagyon rég a Rómába látogató magyar zarándokok / utazók / stb. szálláshelye. Ez egy elég "fapados" szállás, tényleg semmi extrával, adnak egy recsegős vaságyat ágyneművel, esetleg fürdőszobával, és ennyi, viszont cserébe (majdnem) minden dolgozó magyar, és szívesen segítenek a tájékozódásnál meg minden hasonlónál, szóval nincs az az elveszettség-érzése az embernek, hogy idegen ország, jaj.

Szent István-ház

Pár dolog

Még mielőtt bármit mondanék Rómáról, pár dologra érdemes odafigyelni:

Idegen anyanyelvű emberekkel mindig vicces találkozni és beszélgetni. Nézzük őket, és az agyunk az első másodpercben leveszi, hogy bár buszoztunk / repültünk órákat, itt attól még ugyanolyan emberek vannak, mint otthon, és valahogy mindig várnánk, hogy megszólalnak a mi nyelvünkön. Aztán amikor ténylegesen megszólalnak, de persze a sajátjukon, akkor mindig felocsúdunk egy kicsit. És persze ezt néhány perc alatt megszokjuk, nem vesszük észre, nem zavar, meg hát a beszélgetés is oldottabb lesz, jó esetben persze. Aztán ott van a sikerélmény is, hogy egy olyan nép közé kerültél, akiknek alapból egy szavát sem értenéd meg, nem hogy beszélni tudnál velük, de mégis. Szóval én nagyon szeretek minden lehetőséget megragadni, hogy idegen területen lévő emberkékkel ismerkedjek meg. Legutóbb Melkben töltöttem el pár napot egy iskolai kirándulás keretében. Melk egy kisebb város Ausztria északi részén. Legnagyobb nevezetessége a közeli bencés apátság. A gyönyörű és hatalmas barokk épület egy 950 fős iskolának is helyet ad (ők a mi testvériskolánk, ezért mehettünk oda).

Melk belvárosa

A program

Hétfőn még Pannonhalmán részt kellett vennünk az első három órán, ezután indulhattunk. Csak vacsorára vártak minket, és hát túl hamar odaértünk volna, szóval útközben megálltunk a heiligenkreuz-i kolostornál (ez az egyike a néhány olyan középkori gótikus épületegyüttesnek, amik máig megmaradtak). Igazából amint megérkeztünk, könnyű volt felmérni, hogy a melki bencések nem igazán szűkölködnek az anyagi javakban sem, már az autópályáról látszik a hatalmas, díszes épület belépve pedig az is kiderült, hogy ezt a barokkos stílust nagyon ügyesen tudták keverni a modern formákkal, anyagokkal, stb. Kaptunk öten egy hatalmas szobát, saját fürdővel persze. Aztán a következő sokk a vacsora volt, ami egy gasztronómiai élmény volt kábé, és nem csak a pannonhalmi menzához képest. Fantasztikus ellátás - pipa.

Este volt egy amolyan fogadóünnepség, amikor is jött pár helyi diák, és kaptak egy feladatlapot, amin megfelelő kaja-pia-mennyiség elfogyasztása közben Magyarországról szóló kérdéseket kellett megválaszolni, a mi segítségünkkel persze. (Csoportokra voltunk osztva.) Eleinte persze nagyon féltünk, mert hát idegen közeg, meg hogyan fogunk egyáltalán megszólalni, és milyen ciki lesz, de aztán elég nyitottnak tűntek az osztrák srácok is (hát még a lányok), szóval elég jól összebarátkoztunk néhányukkal.

Másnap Sankt Pöltenbe utaztunk, ami a régió fővárosa, bár bevallom, itt nem túl sok érdekfeszítőt láttunk Aztán szerdán - ez volt a legérdekesebb nap - délelőtt órákra kellett bemennünk (a még hétfőn megismert pajtik részletesen elmagyarázták, hogy melyik osztály melyik órájára menjünk, hogy velük kerüljünk egybe), aminek már csak azért is örültem, mert megtudhattuk, hogy hogyan megy az oktatás náluk - mondanom sem kell, jobban, mint itt; énekórán Bob Marley-t énekeltek, és a tanárokon, meg az egész légkörön ugyanazt éreztem, mint anno Meschedében, hogy nincs az a vérre-megy-érzés, mint itt - lehet, hogy csak én magyarázom bele, nem tudom. A tanítás után szintúgy egy kolostort néztünk meg, ez volt a negyedik vagy az ötödik három nap alatt, ami azért durva, szóval ezt ugorjuk is át. Este volt a búcsúztató-vacsora, amit egy helyi pizzázóban tartottunk. Kb. ugyanúgy kell elképzelni, mint a köszöntő ünnepséget, csak feladatlap nélkül. Mentünk befelé a pizzázóba, közben kegyetlenül stratégiáztunk, végül sikeresen leültettünk két lányt magunk mellé (négyen voltunk fiúk), és egész jót beszélgettünk velük. Leginkább azzal szédítettük őket, hogy elmeséltük, milyen körülmények között élünk mink Pannonhalmán (ez mindig bejön), nincsenek lányok, szombaton is tanítás, nincs szabadidő, öt zuhanyzó hatvan emberre, és hasonlók. Voltak, amiket el sem hittek, és párszor olyan képet vágtak, hogy azt le kellett volna fotózni. Emlékszem, aznap este kifejezetten maradtam volna még egy hetet, vagy ilyesmi.

Az iskola belső udvara

Csütörtökön már rögtön reggel indultunk visszafelé, de azért a visszaérést most sem siettük el, hanem útközben elidőztünk egyet Bécsben, amiről persze mondani sem kell, hogy gyönyörű város. Mondjuk e mellett azt is meg kell említeni, hogy láttunk egy csomó furcsa, dilinyós, részeg, vagy csak szimplán meleg embert. Volt például egy háromemeletes, rózsaszín ház, tarka lobogóval az elején, nagy betűkkel rajta, hogy "Lesbien- und Schwulhaus", vagy valami ilyesmi (leszbikusok és buzik háza). Viszont megnéztünk sok érdekes helyet, pl. a Habsburg-, és Badenberg-örökséget tartalmozó kincseskamrát, ahol sok magyar vonatkozású kincset is őriznek. Meg sétálgattunk a Kärtner-Strassen, és hasonlók, ami mondjuk nem utolsó szempont egy civilizációéhes pannonhalmi diák számára. Aztán beültünk egy buszba, és amikor felálltunk, akkor már újra ott voltunk, Pannonhalmán, és a pár órája Bécs belvárosában elszürcsült Starbucksos kávé mellé leküldtük a kétnapja döglött patkány-ízű reszelt májat, amit vacsora gyanánt adtak. "Egy szép álom volt, aminek Pannonhalma brutális keménységgel vetett véget" - ez motoszkált akkortájt az agyamban.

A Kärtner-Straße

Pár észrevétel

Nyugatra menni, és aztán onnan visszajönni mindig necces kicsit, mert eléggé élesen látszik, hogy ez a mi szegény kicsi hazánk, ami most már talán feláll valami növekvő pályára (erősödő profit, emelkedő export, gyarapodó nemzeti termék, ilyesmiről is beszélnek már mostanság), nos, hát eléggé le van maradva nyugati társaitól, tudom, a komcsi kor és hasonlók miatt, de visszafelé annyira látszott, amikor átmentünk a határon, pedig arrafelé csak mezők voltak, és mégis... kézzel fogható volt a különbség (mondjuk odafelé átérve a határon akkorát romlott az út minősége, hogy csak néztünk, hogy ez Ausztria?). A másik része meg az, hogy sírunk, hogy a magyar a legelhízottabb meg legkevésbé sportosabb nép, és hasonlók, de én ott minden kis no name falucska mellett egy NB2-es szintű futballplaccot láttam, hozzá tartozó futópályával és hasonlókkal, itthon azért ez nincsen meg szerintem.

Teljesen más téma, de mondjuk kicsit hiányoltam a mindenféle alkalmakat az ismerkedésre, barátkozásra. Jó, oké, így visszanézve, hétfőn - szerdán közös kajálás, egészen elmegy, de amikor ott voltam, végig azon gondolkodtam, hogy azért Németországban folyton egy-két némettel lófráltunk mindenfelé, mert hiszen ők voltak a vendéglátóink, rájuk voltunk utalva - itt azért nem volt meg ez, szóval a mondjuk max 4 óra ilyen-olyan alkalmakon kívül nem nagyon engedtek minket garázdálkodni a helyiekkel, pedig milyen jó lett volna már.

Mindezzel együtt is természetesen nagyon jól éreztem magam, főleg azért, mert nagyon szerek németül (is) beszélni, euróval fizetni, és hasonlók - persze csak ideiglenes, nem olyan kintélés-szinten Az etalon azonban maradt Meschede.

Fontos megfigyelés: nem vállalok felelősséget az infóért, de mintha az osztrák lányok szebbek lennének, mint a németek (magyar lányoknak természetesen közelébe se nagyon érnek)...

Színes-szagos poszt - pipa

Igencsak közel a nyár vége, aztán ezt én bizonyos szempontból sajnálom, másokból meg nem. Szerintem mindennek meg kell húzni valahol a határát, és a nyárét most napokon belül meg kell húzni, hát akkor legyen. Ha örökké nyár lenne, akkor nem örülnénk neki annyira, mint így

Ezt a mostani nyarat azért sikerült elég jól kihúzni. Most még ugyanis teszek egy villámlátogatást Tatán, ahol azokkal fogok találkozni, akikkel a Barátok Útján egy csoportban voltam. Ez a kis kétnapos "mini-nyaralás" amolyan after-party lesz , szóval lesz kirándulás, és minden ami a BÚ-n is volt =)

Szóval ma meg holnap nem leszek, ezt Ti ugyan nem fogjátok megérezni, de azért gondoltam, leírom, biztos, ami biztos. Miután visszajöttem majd szeretnék egy nyár-összefoglaló posztot, mert szerintem nem semmi volt ez a nyár, és később is biztos, hogy nagyon szívesen fogok rágondolni. Utána már csak búcsúzkodólag fogok írni. Addig is mindenkinek további szép nyarat!!

Hosszas, unalmas és képekkel tűzdelt úti beszámoló a 2010. évi családi, és egyben a legfontosabb nyaralásról, amely katasztrofálisan kezdődött, de nagyon jól ért véget.

Egy hely

2009-es testvériskola-béli látogatásom után most családommal térek vissza Erdélybe. A hely sokaknak sokat jelent, és bár én nem érzem magamban a határozott, őrületet súroló rajongást, a táj szépsége, és a légkör engem is megérintett, és meg fog ez alkalommal is, azt gondolom. Erdély egyes helyein megállt az idő, még ma is kézzel foghatóan megtapasztalható az inkább Isten-, mint pénzközpontú világszemlélet, ami az ott élő - országuktól elszakított - emberek egy részében él. A környezet szépségeit pedig mindenkinek látnia kell, lehetőleg minden évszakban, többször is. Én, és a családom is hosszú listával készülünk, sok mindent szeretnénk megnézni, reméljük, minél többet sikerül is majd. Ez idő alatt természetesen nem blogolással fogom mulattatni az időmet, így hát jelenlétemet újabb egy hétig hanyagolnotok kell. Nem ápolok hiú reményeket, biztos vagyok benne, hogy semmilyen megpróbáltatással nem fog járni

Jövő hét utáni kedd-szerda körül újabb képes-szöveges bemutató várható, addig is kívánjatok jó időt, és nyaralást, én pedig hasonló jókat kívánok Nektek is! Isten veletek, sziasztok!

Oldalak