A hétvége most nagyon jó volt, de: fáradt vagyok, napról napra egyre jobban. Ma valamelyik tanár mosolyogva megkérdezte, hogy "ugye ez a hét már nagyon jó?". Mi meg meghökkenve mondtuk, hogy hát, nem. Tudjátok, utolsó hét a szünet előtt, ez mindig egyet jelent az álmossággal, meg azzal, hogy minden tanár kitalálja, hogy ő dogát akar íratni. Például szerdán biosz, töri, és matek tézé is lesz. Utána meg gondolom még a fél tanári kar kitalálja, hogy ja, tényleg, nincs még jegyünk decemberben.

Az értékes tanulóidőt meg minden zabálja, ma például kötelező koncert, diákparlamenti ülés, máskor filmet kell forgatnunk médiaórára (amit többnyire csak én csinálok a 'csoport'-ból, mert senki más sem ér rá...), satöbbi, blablabla...

Egy hét. Kibírom.

Ez most olyan panaszkodós volt, bocsi ))

Na hogy megint csináljak egy ilyen Mostanság - panorámát, leírom, hogy merre meddig. Megint van két alapvető érzés, egy jó meg egy rossz. Most nem unatkozom, viszont tanulni még mindig sokat kell, és sajnos ez nagyon le is fáraszt, szóval mostanában vannak olyan pontok, amikor biztosan tudom, hogy ezt meg ezt a dolgot kizárt dolog, hogy meg fogom tanulni, vagy legalábbis ma semmiképpen sem, mert egyszerűen nem megy bele a fejembe, mert az éppen out of order. Meg olyanra is képes voltam múltkor, hogy lefeküdtem aludni délután (kettőkor), és felkeltem háromnegyed négykor (ez még nem nagy teljesítmény), úgy, hogy amikor megláttam a napsütést, dobtam egy hátast, mert én azt hittem, hogy reggel van. Az azért vicces volt.

Persze van megint jó oldal is, bár ez most inkább egy várakozás-jellegű, várom már a karácsonyt, a szünetet, bár lesz móka addig is, most hétvégén például rendezünk a tatai barátokútjásokkal egy kis összeröffenést itt a környéken, az például biztos nagyon jó lesz.

Aztán kell még addig ajándékokat kigondolni és szerezni, remélem menni fog, és nem valami gépies-felidegesítő dologba megy át, mert hát nem az a karácsony lényege kéremszépen, akkor már inkább ne is, és hasonlók.

Egyébként zajlik az élet, ájm fájn, hallgatok sok zenét, és a következő diákújság tele lesz a fotóimmal. Ilyesmik.

Érdemes lenne egyszer egy posztot írni arról, hogy milyen érzés az, amikor egy olyan igazi találkozás után az ember utazik haza szépen, csöndben, depiben az üres metróban, éjszaka, végeláthatatlan ideig. A találkozás jelentőségét mondjuk fokozni tudja, ha olyan emberekkel történik, akikkel legközelebb majd csak hónapok múlva, és akik mondjuk fontosak az embernek, az utazást meg hosszúság - időpont - fáradtság, és hasonlók szerint lehetne besorolni.

Érdemes lenne, mert velem egyébként ez aránylag sokszor történik meg, mármint folyton azon kapom magam, hogy már megint metró, már megint fáj, már megint ott kellett hagynom valakit, már megint ki tudja, hogy hogyan tovább.

És persze nem is kellemes érzés, utoljára olyan egy órája történt meg, egyébként feltűnően jól viselem, csak a twitter-falamat posztoltam tele, meg majd gondolom pár napig depis leszek csöppet, nem tudok majd aludni és hasonlók. Most viszont megpróbálom azért, sziasztok.

Már megint baromi rég nem írtam, szóval most muszáj lesz összehozni valamit, már csak nem is azért, hogy itt tartsam azt a kábé tíz embert, akik mostanság feljönnek ide nap mint nap (tudom, máshol ez semmi, de nekem pl. tökre jól esik, főleg, hogy kábé tényleg kéthetente egyszer, ha írok itt valamit), hanem hogy megörökítsem ezt a mostani pár hetet, később biztos jó lesz visszaolvasni. Noha, tulajdonképpen semmi érdekesség nem történt mostanság (ez sem igaz, de hagyjuk).

Mostanában a hangulatom nagyjából két részből épül fel: egy negatívabb részből, unalom, elegem van a hidegből, sokat kell tanulni, szarazélet-érzés, ilyesmik, és egy pozitívabb részből, amikor például sikerül egy mozgalmasabb napot produkálni, vagy valamit megérezni ebből a "jég hátán is megélek"-érzésből, hogy lehet, hogy más nem venné észre, de itt is lehet Életet élni. És lehet, tényleg, néha nehéz észrevenni nekem is, de azért lehet. Múltkor például az egyik szobatársammal kidizájnoltuk a szobánkat, jó móka volt, ez a saját élethely-, meg hangulatteremtés eléggé helyre tudja tenni az embert ahogy tapasztaltam, már maga az érzés, hogy akkor most a kezünkbe vesszük az életünket, gyakorlatilag utána napokig éreztem, hogy húdekirály ez most, meg el is határoztam, hogy elolvasok egy csomó jó könyvet, fotózom, szóval Élek picit, ebből a fotózás ma meg is valósult, most már téli hangulatban, majd töltök fel képeket, ha lesz rá időm.

Olvasni meg kötelezőkre van most csak időm, azok mondjuk elég kritikán aluliak, no de ez van. A téli szünet meg továbbra is fantasztikus lesz, és már csak három hét van addig, szóval jóság van meg rajpénz. Pár dolog hiányzik, de hát nehogy már tökéletes legyen az élet.

Írtam itt egyszer egy téliszünet utolsó napján egy kis agymenést, amire ma már nem tudok úgy nézni, hogy ne mosolyodjak el közben. A képlet akkor baromi egyszerű volt, itthon jó, Pannonhalmán rossz, hazajönni jó, vissza menni rossz. Azóta elég sokat fordult a világ.

Az első fordulat az volt, amikor (talán az előző tavaszi szünet környékén) azt vettem észre, hogy minden reményem és sztereotípiám ellenére, az itthon töltött idő nem feltétlenül jó. Érdekes emlékek ezek, mert pontosan emlékszem pár nagyon izgalmas találkozásomra is a tavaszi szünetből, amik után azt hittem, hogy megéreztem az igazi élet ízét, és rendre nagyon boldog voltam. Ugyanakkor voltak unalmas percek is, amikor borzalmasan rosszul éreztem magam, és nagyon fájt, hogy amilyen reményekkel indultam neki a hazafelé tartó útnak, végül ugyanolyan kegyetlenül éreztem magam, ráadásul akkor fogalmam sem volt, hogy miért. Akkor ezt a rossz érzést azzal azonosítottam, hogy félek a visszautazástól a koleszba, és annál kegyetlenebbül bántam Pannonhalmával: égre-földre hirdettem, a qpac rossz - város jó, és ehhez hasonló gondolataimat. Aztán megtörtént a rettegett visszautazás. A nap sütött, a fák rügyeztek, meleg volt, jöttek a legjobb barátaink, nevetve meséltük el egymásnak, hogy mik történtek a szünetben, és a lehető legnagyobb nihilizmussal röhögtünk az előttünk álló dolgozatokon: és ahogy felfedeztem, hogy egy egybefüggő mosolygás volt az a pár óra, amióta letett a busz, rá kellett jönnöm, hogy a korábban felállított "képletem" közel sem helyes. Nem hittem az érzéseimnek, és ötletem sem volt, hogy miért van így, de rá kellett jönnöm, hogy ha valahol rosszul érzem magam, akkor az inkább az otthon, és ha valahol jól, az inkább a kollégium - még akkor is, ha ez agyrémnek tűnik, és teljesen logikátlannak.

A második fordulat az volt, amikor - már nyáron - kidolgoztam a jó szünet elméletét, és elkezdtem gyakorolni is. Azóta próbálom kialakítani a sokkal tetszetősebb "itthon jó - koleszban jó" képletet. Ez az évem például baromi jól indult. Az új szobák, új "hobbik", maga az új szemlélet, az, hogy a legjobb barátaimmal lehetek együtt, valahogy nagyon jó hatással voltak rám, valahogy majdnem minden nap sikerült megtalálni a boldogság aktuális forrását, a magamhoz vezető utat, kapcsolatba kerülni a saját érzéseimmel, és a régen annyira jellemző magányt valami sokkal jobbnak értékelni: lehetőségként ahhoz, hogy megismerjem magam, ezáltal fejlődjek, erősödjek.

És most nagyon jó volt ez a szünet is. Nagyjából előteremtettem magamnak egy sűrítményt, abból a világból, amiből - ezt nem tagadom - a kollégiumban kimaradok. Szerveztem magamnak programokat, utazgattam, fotóztam [városban is], ilyesmik. Voltak olyan igazi csúcspontok, amikor egyszerűen minden rendben volt, és csak repültem keresztül egy városon, és nevettek velem az utcák. Voltak tanulságok, de amit talán először tudok elmondani: nem maradt bennem hiányérzet. Nem érzem azt, hogy ejj, de csinálnám még ezt egy hétig, mert nem, baromira nem csinálnám Bevallom, kicsit el is fáradtam ebben a pörgésben, abban, hogy minden nap valami újat, és soha még egyszer ugyanazt. Max semmittenni tudnék még itthon, de annál rosszabb lehetőség nincs. Kifejezetten örülök, hogy most ennek az életnek itt egy időre vége, és elkezdődik egy másik, ami sokkal rendszeresebb, némileg kötöttebb, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy boldog.

A következő szünetre pedig az lesz a feladat, hogy hogyan tegyük közel állandóvá ezeket a csúcspontokat, a boldogságot, és hogy hogy ne fáradjunk bele az életbe egy hét után. De ennek az életnek itt most egy időre vége, most folytatódni fog egy másik.

Nemsokára megyek vissza a koleszba, ez az utolsó itthoni napom. Mondanom sem kell, semmi bajom sincs a dologgal. Haza jövök egy-két hétre, találkozgatok emberekkel, blogolgatok, sétálgatok a városban és fotózgatok, családdal vagyok, későn fekszem és kelem, elvagyok, mint a befőtt. Holnap persze mindennek vége. A itthon sokszor már végzetesen felboruló napirend helyett ott rendszeresen tanulunk, sportolunk, sőt, igazából mindent egy - viszonylag szűk - rendszerben csinálunk. A koleszban kicsit neccesebb a blogolás, meg a kellemesbeszélgetés emesenen, és az iskolám minden kiválósága melett, noha kicsit nélkülöznünk kell a családi szeretetet, környezetet, törődést stb. olyan közel lehetek egy csomó csodához: a természethez, a barátaimhoz - és magamhoz, mint sehol máshol.

Különben is, a következő etap új és új izgalmakkal kecsegtet, Szent Márton-nap, testvérosztályos találkozó, és ki tudja még, mi minden. Most elmegyek tovább élni egy másik fantasztikus életet, ebben az itteni minőségben legközelebb december tizenhatodika környékén találkozunk. A kettő között kicsit kevesebb poszt, kevesebb tweet, kevesebb fotó, de annál több séta, beszélgetés, barátság.

Isten veletek, sziasztok!

Emlékszem, hétfő délelőtt (amikor még mindig az volt az össz program, hogy üljek a gépem előtt, meg hogy rögtönzött számítógépszervízesdit játsszak a rokonok-ismerősök-barátok körében) nagyokat duzzogtam, hogy ha sikerül elcsesznem ezt a nagyreményű szünetemet is, akkor nagyon mérges leszek magamra. Aztán beindult a dolog, és az aznap délutáni séta (ez volt az utolsó momentum, amiről írtam) még csak a bemelegítés volt. Még az este (a 16-os buszon a Deáktól a Várig) leszerveztem a másnapi találkát.

Másnap tehát az egyik legjobb [lány-]barátommal találkoztam [megfogadtam még valamikor régen, hogy nem fogok ide neveket írni]. A délutánt még fényárban kezdtük egy energetizáló kávéval (ahogy levettem mindketten az elalvás határán voltunk előtte), és nagyjából naprakész állapotig okítottuk egymást egymás életéről.

Ugye Ti szeretitek a zajos képeket?

Aztán ahogy besötétedett, belevetettük magunk a városba, és hallottak napja, vagy miaszösz (értsd: mindenszentek, de mindegy) lévén megnéztük néhány nagy ember sírját. Beteg ötlet, tudom, de a jókedvünket ezen a ponton már a rögtönzött szellemes terrorcselekményeim sem ronthatták el, az egész egy nagy visszafojtott (vagy vissza nem fojtott) röhögőgörcs lett, vagy hát hogy is mondjam, nem lehet ezt visszaadni, de az nap árnyjátékoztam életemben először Deák Ferenc sírjára, ezt biztosan állíthatom . Aznap este nagyon boldogan sétálgattam hazafelé, tipikusan az az érzés ez, amire még sokkal később is emlékszik az ember, ezt képzeli maga elé, amikor a koleszben a boldog otthoni időkre akar emlékezni, és ez az az állapot is, amit jó lenne általánossá tenni, vagy legalábbis napi rendszerességgel bevezetni. Hát, ez a nagy küldetésem a jövőben.

Szerdán aztán az embertelennek számító reggeli hatkor keltem, és fél nyolckor már egy Paksra tartó volánbuszon ültem, a tegnap már említett könyvet olvasgatva, no meg Nirvanát hallgatva. Az út így rendkívül gyorsan el is telt, és két órával később már integethettem is gergo_ - nek [a fogadalomban az is benne volt, hogy nickneveket írhatok] és a barátnőjének, akikkel aztán a későbbiekben irtó izgalmas napot töltöttem el, megnéztük például a Petőfi Sándor emlékméhest, ami valószínűleg az egyetlen emlékméhes az országban (a világon?). Baromi érdekes, de szerencsére nem az enyém a hálátlan feladat, hogy leredukáljam az élményt a közlés szintjére, mert Gergő már megtette, méghozzá rendkívül jól, tessék elolvasni! Az emlékméhes után még megnéztük a falu (Borjád) több részét, ha úgy tetszik, tettünk egy szép nagy sétát az őszben, faluhelyen, szintén elmondhatatlan élmény, ez is egy másik világ (mostanában folyton újabb és újabb világokkal találkozom), de ennek még akár én is a része lehetnék, még nem késtem le, és a vidék is marad, legalábbis ottlétemkor azt ígérte, hogy még nagyon sokáig.

Ősz

Aztán nagyon jó volt elnézni Gergőéket is, és ahogy felfedeztem bennük az én jövőmet, vagy ha tetszik, az ő múltukban az én jelenemet, ami még érezhetően ott volt, de az eddig csak elérhetetlen távolságban látott felnőttlétet is, nem tudtam megállni mosolygás nélkül.

Másnap pedig, szintén egy találkozás után (ami már önmagában is mindig valami csodálatos dolog a szememben), tanúja voltam egy hétköznapi csodának, ami ott sokkal szebb volt, mint a képen:

Az én életem... nyilván nem fogom tudni hitelesen visszaadni egy írásban, egy fotóban, vagy akár egy elbeszélésben. Nyilvánvalóan csak töredék lesz, csak egy mozzanata, csak egy sík a sok közül. Nyilván nem ugyanaz ... de valami ilyesmi.

Bocsánat, bocsánat, sikerült megint eltűnnöm egy hétre, most viszont itt vagyok, és pótlom a lemaradást. Kezdjük a sztenderd mondattal: az előző hetem rendkívül mozgalmas és fárasztó volt.

A hétvége az ötvenhatos megemlékezéssel telt. Pénteken volt a szokványos előadás, amin elmesélték, hogy mi hogyan történt, tüntetés a Bem-szobornál, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, sortűz az utcákon, megtorlás az országban, pfuj, csúnya kommunisták. Ne értsetek félre, fontosnak tartom, hogy megemlékezzünk erről, minden évben, az meg más kérdés, hogy jövőre sokkal jobban át fogom gondolni, hogy elmenjek-e az n+1-edik (nem kötelező) előadásra is? Hallottam ezt én már, értitek. Szombaton, a suli hivatalos eseményén már nem a sztori sokadszori elmesélésével, hanem emberbarátabb módon pusztán a "jelenlétünkkel" emlékeztünk, a X/B osztály pedig egy projekthétre (először volt ilyesmi nálunk) tette fel a koronát, amikor bemutatták a színházkurzuson betanult előadást és a fotókurzuson elkészült felvételeket. Vasárnap pedig az osztályunk Budapestre utazott.

Reggel fél hatkor (!) keltünk fel, gyors kávé, ez-az, fél hétkor indult a vonat Győrbe, ott még volt egy minimális idő a hajnali forgalom fotózására (de nem sikerült valami jól), utána felszálltunk az első Budapest felé tartó IC-re, és pár tarock-partival később (észre sem vettem), már ott voltunk a pirosmetró alagútjában (Budapest, Budapest, be csodás!). A Várba akartunk eljutni, de esett az eső, és ez legendásan mindig is elég volt ahhoz, hogy kedvenc fővárosunkban ezt-azt felborítson a közlekedés terén, így a tizenhatos busz például nem járt, végül a Széll Kálmán téren egy kisebb várbuszba sikerült belepasszíroznunk osztályunk neves képviselőit, és néhány kisnyugdíjas egyént, majd sikerrel megérkeztünk a Nemzeti Galériába, ahol megnéztük a Markó-kiállítást (aki nem tudna elmenni, a következő képet tessék elképzelni: baloldalt fa, középen emberek, jobb oldalt szikla, egy elhagyatott / lerombolt templom / kegyhely, a háttérben naplemente, víz, esetleg hajó. Az összes kép ilyen, de egyébként szépek, részletgazdagok stb). Ezekután az Oktogonon eresztettek minket szabadon, ebédelés céljából, én a WestEnd nevezetű helyre szabadultam be, kínai kaját enni, és meginni a délutáni kávét, amiről kitaláltam, hogy nekem aznap jár (félhatos kelés szevasz). Majd a Terror Házába szabadultunk be, ahol a ruhatáros nénivel is összespanoltam.

Maga a kiállítás egyébként nagyon tetszett nekem, nagyon sok korabeli videót mutogatnak, ami jóság, több oldalról is bemutatják mind a náci, mind a kommunista elnyomást, sok képpel, sok hang-, és képi anyaggal, sok adattal, elvihető nyomtatványokkal, ilyesmikkel. Vannak interjúk a rab-nénikkel és rab-bácsikkal, vannak eredeti, haláltáborokból megmaradt tárgyak, és miegymás. A legmeghatóbb része nyilván a pincebörtön, ahol meg lehet nézni, hogy az itt raboskodó szerencsétlen emberek milyen körülmények éltek, vagy próbáltak élni, nagyon megható / sokkoló helyek vannak ám, például a cella, ahol harminc centi mély víz áll, hogy ne fekhess le aludni, vagy egy másik, ahol ugyanezt az alapterület minimális szintre csökkentésével (~0,5 négyzetméter) oldották meg ugyanezt. Megható, érdekes, kötelező. El kell menni, meg kell nézni.

Snitt. A hétfőtől máig tartó időszak tipikus szünet-előtti típusú volt, teljes időérzék-vesztéssel, "szarokbele"-hozzáállással, mindemellett nagyon sok dogával, nagyon nagy kifáradásokkal. Hétfőn latinból írtunk, egy csomó szót meg kellett tanulni, ami még ment is a vonaton, a további szótárazás már nem, le is szidott érte a tanár (aránytalanul egyébként), jaj. Kedden matekból ért utol a végzet, nem hittem volna, hogy bármilyen kontentet tudok majd alkotni a papírra, de végül sikerült, olyan jól, hogy ha két fatális elnézésem nem lett volna (az egyiknél nem másoltam ki a függvénytáblázatból egy sinx szorzót, a másiknál egy - helyett egy + került a papírra, egy kis vonás különbség, de mennyit változtat, óh). Szerda volt a keménydió, töri - német - biosz, aztán kiderült, hogy délután menni kell a fogorvoshoz, elmarad a negyedik óra, ja, hogy az a biosz, jajj de sajnáljuk, majd legközelebb. Helyette délután még szakkörön írtam angoldogát is (erről még írnom kéne majd), gondolhatjátok hogy örültem neki. Egyébként ez a nap sikerült még aránylag a legjobbra. Ma pedig, csak így lazán, hazautazás előtt, még egy fizika tézé becsúszott, de egész jól ment szerencsére, várom az eredményt. Lényeg a lényeg, ez a négy nap már limonádé volt, annyit vettünk észre belőle, hogy kelés - tanítás - foci - tanulás - fekvés - kelés ...., helló, Pannonhalma!

És most itt vagyok, újra a gyönyörű Budapesten, egy gyönyörű szünet nulladik napján, a Coldplay legújabb albumát (Mylo Xyloto) hallgatom, de láttam már a Fringe két esedékes epizódját is, no de ez még csak az alapozás, lesz még itt jóság bőven. És majd le is írom.

Imádok írni. Tollat fogni a kezembe, élvezni, ahogy nyomot hagy a a hófehér papíron, és felépíteni valamilyen gondolati ívet a nyomokból, megfogalmazni valamilyen mondanivalót, vagy bármi mást. Vagy belekattintani egy szövegmezőbe, és nézni, ahogy az ujjaim táncából kikerekedik a textus. Az egyik hobbimnak is mondhatnám az írást, ha nem lenne ez tök ciki a népszerűsége miatt, de tény, hogy többek között ezért kezdtem el blogolni, de ugyanúgy szeretek mindenféle fogalmazásokat, esszéket is írni az órákon, házifeladatban stb.

Elhatároztam, hogy idén még több felületet fogok keresni magamnak, ahol írhatok. Kábé két hete (ha jól emlékszem), írtam egy cikket a Grundaktiv nevű blogon, amiről már írtam is itt egyébként. Röviden: Kányádi Sándor Pannonhalmán tartott egy előadást, amin persze én is ott voltam, de még a fotógépem is, szóval amikor Gergő (a blog egyik szerkesztője) megkérdezte, hogy nem-e írnék erről egy posztot, akkor nagy örömmel belevágtam a színes-szagos beszámolóhoz. Egész jól sikerült, tetszett a népeknek, volt jó visszajelzés, tök jó. Szívesen írnék még cikkeket a grundra, de persze itt már felmerül egy probléma, hogy nem az enyém a blog, nem csak én nézem, szóval (elvileg) nem csak arról írkálhatok, ami éppen az eszembe jut, és kifejezetten érdekfeszítő téma meg most nem nagyon jut az eszembe.

A másik sztori, hogy tegnap odajött hozzám egy diákújságos srác, hogy nincsenek-e képeim az újságba? Mondtam, hogy van egy, ami talán jó nekik, mondta hogy persze, menjek le a szerkesztőségi szobába, nézzük meg. Volt még egy öt percem, szóval mondtam, hogy persze, menjünk. Mentünk is, ráadásul egy szerkesztőségi ülésbe csöppentem bele, éppen egy új tagot avattak. El kellett olvasni a szabályzatot, és aláírni, gondoltam, hogy ez nekem is megy, úgyhogy úgy ahogy voltam szerkesztővé avattattam magam. Feladatot még nem kaptam, mármint írásbelit, viszont már három fotótémát megadtak, úgyhogy most elsősorban ilyen feladataim lesznek valószínűleg, de nem is baj, elvégre fotózni is szeretek, és ha még ilyen nemes célt is szolgálhatok vele, akkor mégképp szuper.

Remélem jó lesz, remélem bírni fogom, ilyesmik.

Na szóval, tavaly is volt ilyen cikk, bár akkor korábban, igaz, már idén is korábban elkezdődött a címben jelölt folyamat, tudniillik hogy elindul a tényleges és szokványos iskola, többet tanulunk, kevesebb a szabadidő, kialakulnak a szakkörök és miegymás. A tanulás részére szerintem kár is szót fecsérelni, tanulunk, ahogy bírunk, aztán vagy megy, vagy nem megy, ami igazán fontos, azzal úgyis többet foglalkozunk, de arra már korábban rájöttem, hogy emiatt görcsölni nem nagyon érdemes, szóval nem is nagyon fogok

Vannak persze új tanárok, például fizikából, aki egyébként jó tanár, csak kicsit bunkó is szegényke, de hát ez van, illetve matekból, Antal atya, aki már a hetedikes fizika révén is legendává vált, ő az, akire nem tudunk haragudni, mert olyan aranyos, hogy csak na. Meg vannak új tantárgyak is, például filozófia meg média, tudjátok, ilyen büfé-jellegűek, ahol nem kell kihajtani az agyadat, de nem is bánom, hogy vannak.

Elindultak a szakkörök is, földrajzra idén már nem tudok járni sajnos, helyette lesz infófakt (itt felkészülök az érettségire és megtanulok C++-ban programozni), és sokkal erősebb angolszakkör is, aminek szintén nagyon örülök. Marad a vívás és az embertan, ezek kellenek (főleg az előbbi).

Arról már írtam, hogy idén már kevesebb a szabadidőnk, vagyis hát kicsit átrendeződött a dolog rendje, de persze ez csak egy feladat, hogy használjuk ki a megmaradt időt ügyesebben és hasznosabban. Én például kezdek ráérezni, hogy milyen napok azok, amikor egy jó kártyázást / focit / akármit kell beiktatni, és mikor van az, amikor egy fotózásos sétafikálás az erdőben jobban esik. Szóval kezdem szervezni az életemet, és úgy, ahogy jó lesz. Remek élmény egyébként.

És még így e rövid poszt végére leírom, hogy mik az éves tervek, mert tavaly is olyan jó volt olvasni az éveleji posztot, hogy jó lenne egy föciérettségi, év végén, a sikeres vizsgával a hátam mögött. Idén tovább emeljük a lécet: ezúttal egy emelt szintű informatika érettségire és egy középfokú német nyelvvizsgára fáj a fogam. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle, de majd dolgozunk rajta...

Nagyjából egy éve vettem egy Tisza cipő">Tiszát. Tudjátok, ez az a cipőmárka, amit fél Magyarország fújol, mert milyen ronda, csak egy fajta van belőle, és alter is, a másik fele meg dicséri nagyban, mert milyen jó, király, és még magyar is, meg ráadásul öt éven keresztül ugyanolyan marad, ahogyan megvetted, és különben is, már régen is egy márka volt stb. (sarkítottam) Na szóval, ezen az öt évig jó formában maradó cipőn én a héten - egy évnyi használat után - egy lyukat fedeztem fel. És noha ez már pont nem az első hiba, mert hogy a belső sarok-részi bőr gyakorlatilag már széjjel szakadt a lábamtól, meg a betétjén is van egy lyukacska, még mindig nem jutottam el oda, hogy elkezdjem szidni a márkát, azok után, hogy milyen kényelmes (gyakorlatilag az eddigi legkényelmesebb cipőm), és hogy milyen sokat használtam (szinte mindig ez volt rajtam).

De a szakadt bőr már nem játék, főleg, ha még tovább is szeretne szakadni a használattól, szóval akkor vigyük vissza a boltba, mondják már meg a frankót, hogy mi a teendő ilyenkor... mikor is megyek legközelebb Budapestre? óh yeah, pénteken, na akkor let's go. Szóval ma nyakamba vettem a várost, hogy akkor én most kiharcolok magamnak egy új cipőt, mert hát tesséknézni, ez a régi elszakadt, nyilván nem én szakítottam el, nyilván gyári hiba, na. Bé is megyünk a West Endbe, és nagy vehemenciával kezdjük is, hogy itt van ez a cipő nyehh, meg ez a lyuk rajta nyáhh, mi ilyenkor a teendő? Eladóbácsi meg nézi a blokkot, hogy itt van ez a bélyegző nyehh, meg ez a cím rajta nyáhh, hát te kisfijam ezt nem is itt vetted, húzzál az Astoriára, ottan reklamáljál! (Azért tanácsokkal még ellátott: nagy rád ez a cipő, azért ment tönkre, egyébként is rosszul fűzted be a fűzűt stb.) Oké, nem tántorodunk meg (még a hatalmas westend-béli hömpölygő embertömegtől sem, nem mi), mission accepted, megyünk az Astoriába.

És persze a hetesbusz pont az orrom előtt csapja be az ajtót, pedig milyen nehéz volt megtalálni a megállóját, főleg hogy először az ellenkező irányba próbálkoztam, amitől az emberek megint visszamaradt földönkívüli lénynek néztek, de ezt most ugorjuk is át, mert senkit sem érdekel, szóval nézzük azt a részt, hogy - enyhén roncsolódott idegszálakkal - megérkezek az Astoriánál lévő Tisza-boltba. Megismétlődik a jelenet, mutatom a cipőt, eladónéni (micsoda minőségi javulás!) nézegeti, majd mondja is a frankót: így egy év után el kell küldeni bevizsgáltatni (hatezer-ötszáz forint, szevasz), az olyan másfél hónap, aztán HA kiderül, hogy gyári hiba, akkor kapsz egy zsír újat ingyér, mert megjavítani már úgysem lehet. Aztán ha meg azt derítik ki, hogy te cseszted el (mert nagy rád és rosszul fűzted be), akkor lőttek hatezer forintodnak és elmehetsz a francba.

Mondtam hogy köszönömszépen átgondolom, és fejemben lehetőségeket latolgatva elindultam szépen hazafelé. De hát nem a legjobb kedvemben voltam, mert mégiscsak, nem csak kényelmes a cipő, hanem drága is, és akkor most elvileg megcsinálni már nem lehet, és van még egy olyan esetleges esély, hogy kiderítik, hogy tényleg ők cseszték el (na ebben reménykedtem a legkevésbé), na meg az sem segített a hangulatomon, amikor kiderült, hogy itthon bekrepált a router, ami nem azért gáz, mert kocka állat vagyok, és nem tudok nélküle élni, hanem csak azért, mert akkor az újat nekem kell megvenni, beállítani stb. Magyarul: munka.

Aztán azt mondta itthon apukám, hogy gyere fiam elvisszük a cipészhez a [mittudoménmilyen] utcába, el is vittük, a cipész mosolygott, hogy óigen, "minden időben - tisza cipőben", csak ne legyen túl nagy eső, így volt ez már az ő korában is, kell majd ide be egy kis bőr, ezt meg itt megragasztjuk, jujj, ez is csúnya, de nem baj, pont van itt most ilyen bélésem, akkor hétfőre meg is lesz, kétezeröccáz forintot kérek szépen.

Éljenek a mesteremberek.

Oldalak