Két nap. Az e hét keddnél sokkal élhetetlenebb napot szerintem nehéz még kitalálni is. A dolog a következőképpen nézett ki: reggel, felkelés után, mire sikerült életképes állapotba hoznom magam, már tíz óra volt. Rögtön elkezdtem tanulni a KRESZ-t, és bár az elején azt hittem, hogy biztos nem fogom sokáig bírni, nagyon kellemesen csalódtam magamban, elolvastam a teljes vezetéselmélet-fejezetet (~70 oldal), nagyjából négy órámba tellett, a végén zombivá váltam (egyetemisták biztos legyintenek, de már előtte is fáradt voltam, meg ugyebár nekem ez a hét egy félév-végi hajtás utáni hét, tessék feljegyezni). Ezután már nem igazán tudtam bármi hasznosat csinálni, úgyhogy végigzombultam a nap hátralévő részét, megnéztem például az Alcatraz első két részét, aztán este még néhány Szökés-epizódot is. Semmi érdekes.

A mai napom viszont nagyon jó volt. A mai nap nagy eseménye igazából egy interjú volt, amit az iskolám diákújságának, a Pannonhalmi Zsemlének készítettem egy osztálytársammal. Az interjú alany Jávor Benedek volt, az LMP főpolgármester-jelöltje, a Parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke - mellesleg volt bencés diák. Nekünk most leginkább ez a "mellesleg"-rész volt a fontos, és figyeltünk is rá, hogy ne sok szó essen politikáról, ettől függetlenül az interjút az Országgyűlési Irodaházban (ez életem eddigi legmenőbb Foursquare-checkin-je) készítettük, ami hatalmas poén volt, már a beléptetés is, az osztálytársam például a régen elveszettnek hitt bicskáját találta meg a fémdetektor segítségével, velem meg még a fotógép állványát is kipakoltatta a szigorú portás-rendőr bácsi, nehogy valami szúróeszköz legyen benne. Meg bekapcsoltattak minden technikai eszközt, hogy nem bombát rejtettünk-e bele, de szerencsére nem.

A délelőttöm pedig pihenéssel telt, hogy ne zombuljak el megint a "nagy esemény"-re, szóval fogtam magam, és elmentem sétálni, és fotóztam is, lett pár szerintem tök jó kép köztük (oldalt meg lehet nézni, vagy a flickr-en). Aztán nagyjából egy órát szórakoztam a képek felmásolásával, mert a számítógépem iszonyatosan ócska, és nem viszi el ezeket a 15 megapixeles képeket, ez kicsit felhúzott, de utána levezetésképp még megnéztem egy Szökés-epizódot, aztán bevonatoztam a belvárosba. Most meg este van, és holnap még jobb napom lesz, mert elhatároztam.

Egyébként holnapra egy találkozáson kívül még a mai interjú legépelése, és a fotók gondozása van betárazva; ha nagyon unatkoznék, még van két cikk, amit megírhatok, illetve egy DÖK SZMSZ-módosítócsomagnak is neki kéne kezdenem. Kérdés: mikor fogom lekattintgatni a szükséges 50 000 000 próba-KRESZ-tesztet? )))

Kicsit visszatérek még a koleszból nem igazán dokumentált előző két hétre, mert pár történéssel még tartozok. Kezdem a rosszabb hírrel.

Megbuktam a KRESZ-vizsgán. Nem tudom, hogy írtam-e már itt, de ebben az évben elkezdtem járni KRESZ-tanfolyamra, mert hát nyáron meg szeretnék tanulni vezetni (ez nem csak az általános sztereotípiák miatt fontos nekem, tudniillik hogy a férfi az tudjon autót vezetni, hanem más, speciális okokból is, de ezekről majd (sokkal) később). A tanfolyamnak szerencsére (mert baromi unalmas volt) mostanára vége lett, szóval mehettem vizsgázni. Kicsit igazából felkészületlenül ért a dolog, de az utolsó héten belehúztam a tanulásra, és módszeresen megtanultam mindenféle szabályozást, hol szabad megállni, hol nem, mikor milyen lámpákat kell használni, kinek hol van elsőbbsége, mit jelentenek a táblák, tudjátok, ilyesmik, de azért elég nagy félelemmel ültem be a vizsgára, hogy vajon mi lesz. A lényeg, hogy pont vezetéselméleti, meg műszaki kérdésekből kaptam többet (van ugyebár egy nagy adatbázisa a mindenféle kérdéseknek, és onnan random pakolgat a gép, tehát gyakorlatilag teljesen véletlenszerű, hogy min lesz a hangsúly, nekem nem volt szerencsém), de igazából nem is szeretnék mentegetőzni: elcsesztem, megbuktam, nem is éppen hogy. Sajnáltam a dolgot, mert kidobott pénz (4600 Ft), és különben is szar érzés, hogy valami nem sikerül elsőre (azon mondjuk mosolyogtam, hogy kifejezetten ritka érzés ez nekem). Meg ami még nagyon gáz, hogy most tanulhatom megint ezt a szart (bocsánat), pedig tényleg semmi kedvem nincs már hozzá, és igazából teljesen haszontalannak is tartom a 90%-át, soha nem lesz rá szükségem, pfuj, utálom. Tragédia. Na de lapozzunk.

Jó hír: májusban megyek Rómába. A dolog úgy esett, hogy volt egy verseny december tizenkilencedikén, azért tudom ilyen pontosan, mert írtam is itt róla, szóval nem ismétlem magam, hanem idézek (nem bírom ki, hogy ne rakjam be az egészet, olyan vicces, ahogy sírok, hogy elcsesztem, és aztán mégsem - akit nem érdekel, csak a kiemelt részt olvassa el):

Azt kell tudni erről a versenyről, hogy egy nemzetközi (olaszországi) Cicero-verseny magyar fordulója. Tehát Cicero egy művéből kellett lefordítani egy részletet, az első tizennégy pedig mehet az olaszországi (arpinoi) döntőbe, ami nagy buli, már csak a háromnapos római körút, meg a páneurópai (vajon jól használom ezt a szót?) hangulat miatt is. Na, ez nekem sajnos nem fog menni, egész egyszerűen kevésnek éreztem magam ehhez a szöveghez. A probléma a hosszúsága volt. Három bekezdést kell elképzelni, nagyjából akkorák, mint egy átlagos bekezdés itt, a blogon, vagy kicsit kisebb, mondjuk hét-nyolc sorosak, de a lényeg, hogy én eddig nagyjából ennek a felét-kétharmadát fordítottam egyszerre csak mindig, és ez bizony meg is látszott a teljesítményemen. Az elején még ment tök jól, meg előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy no hiszen ez könnyű, meg lesz két óra alatt (a négyből), aztán mehetek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Aztán a második bekezdés végén jött egy mondat, amit nem értettem. Elkezdtem őrlődni felette, és teljesen kifáradtam. Nagyjából a második óra végéig tartott, mire lefordítottam, és mondanom sem kell, a következő mondat még érthetetlenebb volt (legalábbis a már széthajtott agyamnak). Végül utolsó pillanatra készen lettem, de arra már nem volt időm, hogy jó is legyen a fordítás, csak gyorsan összecsaptam valamit, bár lehet, ha több időm lett volna rá, sem sikerült volna jobban. Szó mi szó, két szép hosszú mondatot nagyjából teljesen félreértelmeztem, mondjuk a szöveg negyedét egyébként (kicsit pesszimista vagyok), valahogy sejtem, hogy ez így nem lesz elég a kijutáshoz. Meglátjuk, mondhatnám, de szerintem nem.

Szóval igazából de, kijutottam. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert a többiek még rosszabbul fordították le, mint én, vagy én mértem fel rosszul a teljesítményemet, de baromira nem hittem el, amikor az egyik óra elején a latintanár elém tette a lapot, ami szerint én harmadik lettem (igaz, az osztálytársam, akivel mentünk, első lett). Baromira sokként ért, de aztán feldolgoztam, és most már előre örülök, hogy milyen jó lesz megint visszatérni a nyárról már ismert fantasztikus helyekre, meg maga a verseny is vicces lesz a multinacionális résztvevő-csapattal, már előre tanulom az angolt, és hasonlók.

És még annyit végezetül, hogy a félévi eredményem is tök jó lesz szerintem, bár ez még nem biztos, de meg vagyok magammal elégedve ezen a téren... csak az a fránya KRESZ... :/

Nagyon jól sikerült, izgalmas nap volt. Reggel elhatároztam, hogy rendet rakok a szobámban, de az lelkesedésem hamar másra irányult, amikor a nemes cselekedett kezdő aktusaként a fiókomat kinyitva ott egy, a szüleim által korábban oda rejtett, nekem címzett hivatalos okmányt találtam - már a megszólítás is nagyon impozánsnak tűnt nekem: "Tisztelt Adózó!". Apukám elmondta, hogy már majdnem kidobta, gondolván, hogy itten valami félreértés történt, hiszen én még csak diák vagyok, közel sem adófizető, mire minden állampolgári büszkeségem tudatában felvilágosítottam, hogy a nyári idegenvezetésből szerzett vagyonom után nekem bizony adóznom kell, adóbevallással, meg minden effélével, ahogy az lenni szokott. Valószínűleg soha többet nem fogok ekkora boldogsággal fizetni állambácsinak.

Az okmány gondos kitöltése után (sokat gondolkoztam, hogy az iskolai étkeztetés költségeit leírjam-e az adómból, aztán egy rendkívül nagylelkű gesztussal úgy döntöttem, hogy nem fogom, mehet az államnak mind az a párezer kemény munkával megtermelt adóforintom) nekiálltam fotógépet szerelni. Ugyanis kaptam kölcsön az egyik osztálytársamtól egy jó régi filmes (analóg) gépet, szereztem hozzá filmet is, de befűzéskor kiderült, hogy valami nem klappol a rendszerben, a képkockák számolására hívatott kis görgő nem igazán akar gördülni, megakad, széttépi a film oldalsó lyukacskáit (nem tudom, hogy hívják szaknyelven), és ugyebár a széttépett film már semmire sem jó. (Pár képkockát el is csesztem ezzel)

Szóval még ebéd előtt fogtam, és darabjaira szedtem a gépet, majd nyomkodtam, húzkodtam, és egyszer csak megjavult. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, még az is lehet, hogy szét se kellett volna szedni hozzá, de persze egyáltalán nem bánom, mert csomó érdekeset láttam odabent, meg legalább megolajozhattam a dolgokat. Összeraktam, és fűztem volna be a filmet, de úgy tűnt, hogy nem működik (pedig csak béna voltam), és az egyik megoldási kísérlet során sikeresen visszatekercseltem (teljesen) a filmet a kazettába. Visszatekerni már nem tudtam, szóval most elvileg az semmire sem jó. Illetve elvileg meg lehet csinálni, csak el kell hozzá végezni egy elég bonyolult műveletsort teljes sötétségben (szóval mindenféle vizuális visszajelzés nélkül), ami kicsit problémás.

Ez egy kicsit bosszantott, de gyorsan újabb projekt után néztem, és újra kimatricáztam a telefonom hátlapját, az új verzió rosszabb és csúnyább lett, igazi sikertörténet (de egyébként muszáj volt már felújítani, az előző egy működésképtelen, hamar elkopó és lejövő konstrukció, ez talán jobb lesz).

Ezek után úgy gondoltam, hogy inkább nem csinálok több alkotó munkát, mert nem megy ez ma nekem, megnéztem két Lost-részt, meghallgattam párezerszer egy számot, utána pedig moziba mentünk, mi hárman, a tesók, azaz nővérem, öcsém és én, megnéztük a csizmáskanduros (ezt a szót a Firefox így javítja: puskadurranásos - zárójelbezárva) cukiságot, most meg itt vagyok, megírom ezt a posztot, utána már csak gitározni kéne egy kicsit és elolvasni mondjuk két fejezetet a Füves könyvből, és akkor már mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a kánaán. Kedves feleim, aviszontlátásra!

Idézni fogok:

Téli szünet után, síszünet előtt, ez mindig az az időszak, amikor a tanárok a belünket is kihajtják. Vagyis úgy kell mondani, hogy a mi kedves tanáraink mindenkinek meg szeretnék adni a lehetőséget a javításra, így aztán dolgozatokkal árasztanak el minket. Jó fejek, most nem azért mondom, csak ebből így nem sok javítás lesz. Plusz tényleg elég érdekes tüneteket produkálok, mert azért az emberi agynak sem tetszik egy idő után amikor egy nagy mennyiségű multivertikalizált (ezt a kifejezést pl. ma tanultam magyarórán ) tudásmennyiséget kéne bepasszírozni, és olyankor elkezd fájni meg hasogatni, és mindenre tudok figyelni csak a tanulásra nem.

Ezt pont tavaly ilyenkor írtam, természetesen idén is igaz, de idén még jobban, mert most pl. KRESZ-vizsgám is lesz, meg filmet is kell forgatni médiaórára (de az elég vicces lesz, jövő héten meg is osztom veletek...), meg ezen felül jönnek még a szokásos német-latin-töri-matek-fizika-stb. dolgok.

Viszont most is igaz, hogy élvezem baromira, pörgős minden nap, én meg egy ilyen srác vagyok, aki szereti, ha pörgős minden nap, szóval gond egy szál se, ide kapok - odakapok, megtanulom ezt-azt, megvágom a filmet, felveszem a zenét, lefotózom a havat, megírom a blogbejegyzést, átnyálazom a KRESZ-tankönyvet, ÉS alszok egy gyorsat, aztán másnap ugyanez előről. Mindezt nagyjából két héten keresztül, aztán újabb egy hét nyugalom, és alvás, meg ilyesmik.

Vannak sikerek is szerencsére, de ezeket majd legközelebb írom le, mert most rohannom kell filozófiai beszélgetést folytatni a szobatársakkal, meg ilyesmik.

Szóval, a tegnapelőtti ígéretemhez híven, ahogyan már tavaly is, következzen egy felületes visszatekintés 2011 eseményeire, diszkréten elhallgatva a nemtetsző részeket. Nehéz mindent leírni egy évről, így hát lehet hogy én is kihagytam ezt-azt, de szerintem a lényeg nagyjából benne van.

Ahogy már a fent linkelt tegnapelőtti posztban is leírtam, az év elején az volt a célom, hogy megpróbáljam minél jobban elfoglalni magam.

2011 első fele Pannonhalmán a győri föciselőadások, mekizések, zenebedugós-buszozások, és a szuperboldog szerdák féléve volt, mai napig is nagyon boldogan gondolok vissza azokra a mozgalmas, izgalmas napokra. E mellett a tanulás is nagyon jól ment, szép jegyeket szereztem tavaly év végén, bár ez az idei tanév első részére már kevésbé jellemző.

Nem sokkal az év kezdete után volt egy újabb költözködés a blog életében, amit ezúttal sem sikerült gond nélkül levezényelni, de végül összejött.

Aztán jött a legújabb életstratégia, a munkamánia, ami végülis arra jó volt, hogy megismerjek új embereket, és együtt dolgozzak régiekkel, meg hogy eltereljem a figyelmem a fájóbb dolgokról, így hát, ha végülis az életemet nem ez mentette meg, de nem volt veszett ötlet. Aztán persze kiderült, hogy ezt a munka-dolgot nem kéne túlzásba vinni, de megoldottam ügyesen, pacsi magamnak.

Aztán volt még március 15-ei szavalás, kirándulás Melkben, földrajz záróvizsga, sőt, később érettségi is.

Aztán az év vége felé minden jobb lett, nyáron pedig annál jobban.

A nyárról egyébként idén is írtam egy külön posztot, tehát ezt a részt most is kihagynám, de mindenképpen ki kell emelnem a római útat, a Sziget fesztivált, amire idén először jutottam el, és persze a Barátok útját, amiről már nagyon sokat áradoztam mostanság, szóval többet most nem fogok.

Azóta egy sikertörténet az élet, persze ehhez sokban hozzásegített a komfortosított pannonhalmi környezet is, sokkal meghatározóbb hobbimmá vált a fotózás, a sétálgatás a Pannonhalma-környéki dombokon, és a zenehallgatás is.

Az év végefelé pedig amolyan munkamánia-másodvirágzásként beléptem az iskolaújság szerkesztőségébe, sőt, pár másodpercre még a tévében is feltűntem.

Amikor meg éppen itthon vagyok, akkor felfedezem a várost, bizony, most már ismerem Budapest legfontosabb helyeit, és elkezdtem felfedezni a kávézók és teázók széles palettáját, ezt persze legtöbbször a barátokkal találkozva teszem, ami meg külön öröm.

Aztán az év második felében a legfőbb kulcsszó egyre jobban az Élet lett, félek is picit, hogy túlhangsúlyozom a túlhangsúlyozhatatlant, most is inkább csak egy posztot linkelek be, mondjuk ezt.

A betegségek idén is remekül elkerültek egyszer, mindössze egyszer voltam beteg, persze a fogam idén is akciózott, de ne féljetek, most is van tartalékon egy lyukas jobb-felső-hatosom, az majd jövőre fog

Ez az év már kevésbé volt a rajongás éve, de jó zenékből idénre is jutott szerencsére, a következőket ismertem meg: Röyksopp, U2, The Killers, Kasabian, Feeder, 30 Seconds to Mars, Foo Fighters, Kaiser Chiefs, volt egy Coldplay-másodvirágzás, illetve elkezdtem filmzenéket is hallgatni (Főleg Hans Zimmer-soundtrackek, de például a 127 óráé is nagyon jók, és még van egy pár), sorozatnak ott voltak a Dr. House, a Szökés, a Fringe, de unalmas perceimben visszanyúlok még a Lostig is, amivel nagy tervem, hogy még egyszer (?) végignézzem, nagyon nem tudok elszakadni tőle. A filmeket meg már nem is sorolom, de a zenéknél már említett Eredet és 127 óra például nagy királyság, aztán nagy meglepetésemre az Amelie csodálatos élete is nagyon tetszett például (pedig az milyen lányos / nyálas / stb. már elvileg), de mondom, nem kezdem el sorolni, mert itt ülhetnénk holnapig is a pannonhalmi moziban nézett filmek miatt (amik ugyebár heti kettes mennyiséggel "csurognak").

Végezetül pedig úgy szeretném befejezni ezt a posztot, ahogy a tegnapelőttit kezdtem: ez volt ez eddigi életem legjobb éve. Nem tudnék olyan motívumot mondani, amit kihagynék belőle, még a gondolat is megijeszt De hiszem, hogy a következő is lesz ilyen jó, vagy akár még jobb is lesz. "Aztán hogy tényleg így lesz-e, azt meglátjuk jövőre. Ugyanitt, ugyanekkor."

Meg vagyok hatva. Tegnap írtam róla, hogy úgy érzem, megváltozott, vagy legalábbis változásban van az életem. Bevallom, nem is reménykedtem, hogy egy nappal később, ma, ilyen megható visszaigazolást kapok erről a barátaimtól.

Amit tudni kell, hogy ez az egész barátkozás-téma nekem még eléggé új. Bizony, nem is olyan rég még borzalmasan nehéz volt egyáltalán elviselni is engem, az meg pláne nagyon ritkán, csak kivételes esetekben fordult elő, hogy valaki még szimpatizált is volna velem, de igazából sosem vettem észre, hogy bárkinek is különösebben fontos lennék. Hát, ez az igazság. (Ennek nyilván nagy szerepe van abba is, hogy ilyen helyeken, mint ez a blog, vagy a Twitter, vagy tudomisén, meg szórom két kézzel az infókat magamról, hogy meg legyen az illúzió, hogy van kivel megosztani.)

Valamennyit azonban mégis csak fejlődhettem a dologban, mert az utóbbi két-három évben, képzeljétek, lettek barátaim! Ezt már mondtam tegnap is, de hadd ismételjem magam, vannak barátaim az osztályomból (nagyon is jók), vannak a Barátok Útja nevezetű zarándoklatról, és egyéb helyekről. Na, ma volt ez a barátkarácsony nevű rendezvény, itt elsősorban a Barátokútjás barátaimmal találkoztam, de azért pár osztálytárssal is.

Ami a lényeg, hogy nekem pont ma van a névnapom (micsoda szerencsés egybeesés), és borzasztóan jól esett, amikor többször is felköszöntöttek, volt, aki ajándékot hozott, sőt, egyszer, amikor nem figyeltem oda, még egy tortaszelettel is megleptek. (ez a mondat valószínűleg hülyén hangzik, nem baj, én értem, és mások is.) Éreztem, hogy itt egyesek rájöttek, hogy ja, hogy nekem van ez a Dávid ismerősöm, akkor vigyünk neki valami apró ajándékot. És ezek után tényleg tök mindegy, hogy mi az az ajándék, vagy elég, ha csak felköszöntenek, és én tudom, hogy gondoltak rám, áhh, fantasztikus értés, tényleg.

Nagyon cuki (ritkán használom ezt a szót, főleg írásban, becsüljétek meg) megmozdulások történtek ma az irányomban, meg hát persze egyébként is nagyon jó volt találkozni a nyári barátokkal, eltölteni velük egy fantasztikus napot, végre élőben beszélni olyanokkal, akikkel egyébként csak onlájn lehet, és hasonlók. Persze ilyenkor kicsit mindig rossz, hogy egyszer ennek a napnak is vége kell, hogy legyen, és mindig vannak, akikkel még úgy beszéltem volna, bár ma szerintem különösen ügyesen beszéltem a lehető legtöbb emberrel, akivel szerettem volna, kár, hogy nem volt több idő, és hasonlók, de valahol szép ez, hogy nem csak elérhető barátaim vannak, hanem bizony még azon túl is, és még szebb az, hogy ilyen alkalmakkor még ők is gondolnak rám. Szóval, köszönöm nektek!

Két és fél napnyi hibernáció után ma újra nekikezdtem élni az életem. Első lépésként a már esedékes évi családi kultúra-injekció (vö. tavaly) első adagját kaptam meg, a Diótörő című alapművet néztük meg (tavaly is próbálkoztunk ezzel egyébként, de akkor egy rockos(abb) feldolgozást fogtunk ki, ami a család leánytagjainak egyáltalán nem tetszett, szóval most pótoltuk az ő igényeiket is), igazából nem sok mindent tudnék írni erről, volt sok balett, amit két órán keresztül fiú-létemre is derekasan élveztem, de utána már kevésbé; a zene persze szép, és az opera épülete is, fotógépet persze nem vittem (minek is azt -.-), szóval ez az örömöm sem volt meg. De egyébként jó volt, tényleg.

Utána egy finom ebéddel degeszre ettem magam, szusszantam egyet, és már indultam is falat mászni, ami egyfajta ajándék volt névnapomra az unokatesómék részéről. Egy olyan helyen voltunk, ahol én még soha, ez magasabb és ezáltal fárasztóbb volt, mint a korábbiak (egy-két alkalommal már másztam falat korábban is...), nagyjából négy-öt mászást bírtam a kb. 10 méteres falon (de keveset mondtam, tényleg), utána már annyi erőt sem tudtam kifejteni az ujjaimmal, hogy a cipőmet megkössem, szóval inkább nem próbálkoztam tovább az adrenalintermelő mókával.

Itthon még tartottunk előnévnapozást nekem, mert unokatesómék nem lesznek itt a jeles napon, most pedig lassan le kéne majd feküdnöm, mert holnap megkapom az injekció második dózisát, erről majd sokat szeretnék írni képekkel, szurkoljatok, hogy jók legyenek a fények

Úgy döntöttem, hogy karácsony alkalmából eltöltök pár ilyen semmilyen-napot. Biztos emlékeztek még (vagy nem), de nyáron panaszkodtam, hogy milyen rossz az, amikor semmit sem csinálok, és csak ülök egész nap otthon, blablabla, most viszont rájöttem, hogy egy olyan, viszonylag intenzívebb hét után, mint amilyen az előző volt, egyáltalán nem esik rosszul tartani néhány ilyen napot. Későn kelés, későn fekvés, a kettő között mindössze evés, ágyban döglés, esetleg egy kis gitározás, Lost-nézés, de ez minden. A házból gyakorlatilag két napig nem mozdultam ki (ma már igen), igaz, az idő nagy részében az ágyamból sem. Kicsit hibernációnak érzem a dolgot, de így legalább valóra válnak a pannonhalmi "Basszus, hibernáljatok már le két hétre"-típusú kívánságaim, amiket persze általában egy-egy durvább időszak előtt szoktam megfogalmazni.

Aludni ettől még nem alszok sokkal többet, tegnap pedig elhatároztam, hogy hamar lefekszem, de, gyarló az ember, nem jött össze. Na mindegy, majd máskor. Szerencsére még van némi idő...

Szívesen írtam volna tegnap is meg ma is sokmindenről, például az Adventről, vagy egy filmről, vagy bármi másról, de most mégsem jön a tollamra más (ach, milyen költői...), mint pusztán amolyan naplóbejegyzés az utolsó két napomról.

Tegnap latinversenyen voltam. Azt kell tudni erről a versenyről, hogy egy nemzetközi (olaszországi) Cicero-verseny magyar fordulója. Tehát Cicero egy művéből kellett lefordítani egy részletet, az első tizennégy pedig mehet az olaszországi (arpinoi) döntőbe, ami nagy buli, már csak a háromnapos római körút, meg a páneurópai (vajon jól használom ezt a szót?) hangulat miatt is. Na, ez nekem sajnos nem fog menni, egész egyszerűen kevésnek éreztem magam ehhez a szöveghez. A probléma a hosszúsága volt. Három bekezdést kell elképzelni, nagyjából akkorák, mint egy átlagos bekezdés itt, a blogon, vagy kicsit kisebb, mondjuk hét-nyolc sorosak, de a lényeg, hogy én eddig nagyjából ennek a felét-kétharmadát fordítottam egyszerre csak mindig, és ez bizony meg is látszott a teljesítményemen. Az elején még ment tök jól, meg előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy no hiszen ez könnyű, meg lesz két óra alatt (a négyből), aztán mehetek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Aztán a második bekezdés végén jött egy mondat, amit nem értettem. Elkezdtem őrlődni felette, és teljesen kifáradtam. Nagyjából a második óra végéig tartott, mire lefordítottam, és mondanom sem kell, a következő mondat még érthetetlenebb volt (legalábbis a már széthajtott agyamnak). Végül utolsó pillanatra készen lettem, de arra már nem volt időm, hogy jó is legyen a fordítás, csak gyorsan összecsaptam valamit, bár lehet, ha több időm lett volna rá, sem sikerült volna jobban. Szó mi szó, két szép hosszú mondatot nagyjából teljesen félreértelmeztem, mondjuk a szöveg negyedét egyébként (kicsit pesszimista vagyok), valahogy sejtem, hogy ez így nem lesz elég a kijutáshoz. Meglátjuk, mondhatnám, de szerintem nem.

De ne higyjétek, hogy különösebben zavarna a dolog, jó, oké, nem mehetek ki olaszba, ajjaj, de tudtam én, hogy nehéz lesz ez nekem, és az is volt. Azt nem tudom, hogy jövőre újra próbálhatom-e, szerintem egyébként nem, pedig akkor már biztos sokkal jobban menne. Elvégre addig még lesz legrosszabb esetben is két OKTV szövegem, tehát fejlődési lehetőség bőven van. Meglássuk. Persze gondolhatjátok, hogy milyen állapotban voltam a négy órás agyzsibbasztás végén, utána még megjártam a WestEndet is, nem kellett volna, örültem, mire hazavergődtem, és nagy fáradtan bedőltem az ágyba, aztán tök rosszul aludtam, ma meg kelhettem fél nyolckor, hogy elmenjek öcsém iskolai karácsonyi ünnepségére.

Maga az ünnep egyébként egész jó volt, mármint olyan szempontból, hogy megnézhettem, hogy milyen téma ez a szülősködés, meg iskolai programokra járás, egyébként semmi extra, versek-énekek, igazgatónéni beszéd, satöbbi. Jó, persze, az öcsém tök cuki volt, meg mosolyogtam rajta sokat, de mondjuk utána kiosztani az ajándékokat a tanárnéniknek meg pont nem egy leányálom volt, én pl. hót cikinek éltem meg, ahogy ott keringtünk körbe a csomagokkal, mert másoktól éppenséggel nem tapasztaltam ezt a hihetetlen ajándékozó gesztust, szóval mi játszottuk el az ügyeletes csodabogár szerepét, vagyis én egyedül, mert a szüleimnek ugyebár dolgozniuk kellett, szóval vihettem el én a balhét.

Viszont a délután meg az este nagyon szép volt, találkoztam egy osztálytársammal, megnéztünk egy filmet meg beszélgettünk egy tök jót utána, ja és nem lány volt, ja és nem vagyok buzi (ezt le kellett szögezni, bocs). Egyébként érdekes dolog ez is, az ember azt hihetné, hogy kollégiumban lakunk, egész nap összezárva, akkor már mindent tudunk egymásról, mi újat tudhatnánk meg egy ilyen találkozó során, meg szokták is ezt reklámozni Pannonhalmán rendesen, hogy életre szóló barátságok, jajjdejó, de arra is rájövünk szép lassan, hogy ehhez a kolesz csak a táptalajt adja, egy többórás beszélgetés iskolaidőben gyakorlatilag lehetetlen, különben is annyi program, előadás, mozi stb. van, ilyenkor szünetben viszont optimális találkozni, megnézni egy filmet, vagy valami hasonló, van például egy olyan osztálytársam is, akivel meg kínaizni szoktunk menni, baromi jó dolgok ezek, azon túl, hogy kolesz, és egésznap összezártság, meg ilyesmik, de mégis ilyenkor ismerjük meg igazán a másikat. Arról nem is beszélve, hogy elvileg mindenki más kicsit egy közösségben, mint face to face, na mindegy, nem ragozom tovább.

Aztán este jöttem haza a villamoson, közben találkoztam egy volt pannonhalmi diákkal, ő épp üzemanyagcellás autót fejleszt az egyetemen, és mesélt a projektról, hogy hogyan is nézne ez ki, én meg utána mosolyogtam egy jót, mert hát értitek, micsoda szituáció már, hogy az elvileg holt időnek számító utazás közben is a jövő tudósaival meg nagyembereivel társaloghatok, meg hogy egyáltalán ismerhetem őket, mekkora jó már.

Na szerintem mára ennyit, én még megnézek most pár ilyen rossz pc játékos videót, mert milyen jó már a csávó stílusa, aztán megyek aludni, ennek a gyönyörű napnak méltó lezárásaként.

Meg egyéként holnap is szép nap lesz. (...) Ja, még el sem küldtem, de bréking nyúz van, mert lehet, hogy még szebb lesz mint hittem. No meg sokkal bonyolultabb. Gyáhh. Szép az élet, de könnyűnek nem könnyű, az fix

A hétvége most nagyon jó volt, de: fáradt vagyok, napról napra egyre jobban. Ma valamelyik tanár mosolyogva megkérdezte, hogy "ugye ez a hét már nagyon jó?". Mi meg meghökkenve mondtuk, hogy hát, nem. Tudjátok, utolsó hét a szünet előtt, ez mindig egyet jelent az álmossággal, meg azzal, hogy minden tanár kitalálja, hogy ő dogát akar íratni. Például szerdán biosz, töri, és matek tézé is lesz. Utána meg gondolom még a fél tanári kar kitalálja, hogy ja, tényleg, nincs még jegyünk decemberben.

Az értékes tanulóidőt meg minden zabálja, ma például kötelező koncert, diákparlamenti ülés, máskor filmet kell forgatnunk médiaórára (amit többnyire csak én csinálok a 'csoport'-ból, mert senki más sem ér rá...), satöbbi, blablabla...

Egy hét. Kibírom.

Ez most olyan panaszkodós volt, bocsi ))

Oldalak