Kicsit több, mint másfél évvel ezelőtt két osztálytársunkkal belevágtunk egy projektbe, és mindenféle előzetes tudás vagy tapasztalat nélkül csináltunk egy filmet egy pályázatra, ami Pannonhalmáról, az ottani diákokról és az ő életükről szólt. Bár a videó számos bájos (és kevésbé bájos) hibával rendelkezett (főleg a hang és a vágás terén), sosem bántuk meg, hogy annyi időt és energiát fektettünk bele, annyi tapasztalatot és jó élményt szereztünk a forgatással, ráadásul idővel a videó egész "sikeressé" vált - lekörözte nézettségben például azt a régebbi klipet, ami ihletett minket a miénk elkészítésekor, hovatovább a YouTube legnézettebb Pannonhalmáról szóló videója lett (jelenleg kicsivel a kétezres nézettség felett áll), és egy idő után szinte minden, az iskolához bármiképpen is köthető videó mellett megjelent videó-ajánlatként, egyre feljebb kúszva a listán. Mi már az elkészültekor reménykedni kezdtünk, hogy egyszer talán majd még felhasználhatjuk az így szerzett tapasztalatainkat.

Nos, az "egyszer talán majd" ideje eljött, egy Média órai feladat apropóján összeült a régi csapat, kiegészülve néhány új emberrel, és egy poénból kiindulva elkezdtük az "Öt perc tyúk" című film forgatását, mely egyrészt egy "Tíz perc cselló" című Volker Schlöndorff - filmet (vagyis a film általa rendezett epizódját) parodizál ki, másrészt viszont komoly gondolatokat is fogalmaz meg feszültségről és feszültségkeltésről, arról, hogy "Mi a fene?" (A Schlöndorff-film "Mi az idő" - kérdésének fonákjaként).

A filmet alkotó torz, groteszk képeket nagyjából két héten keresztül vettük fel, jobb-rosszabb technikai eszközökkel (attól függően, hogy éppen sikerült-e például állványt kunyiznunk, vagy nem), ezután a zenés részleg következett, jól vettük az akadályt, és sikerült jó minőségben felvennünk mind a narrációt, mind pedig az osztálytársam által komponált zenéket, melyeket mind mi játszottunk le, mindez nagyjából 6 órát vett igénybe. A vágás idejét sikerült lerövidítenünk, és szintén további 6-7 óra alatt végül teljesen elkészültünk a videóval.

Íme:

Bármilyen kritikát, megjegyzést, tetszésnyilvánítást, beszólást stb. szívesen fogadunk az alábbi e-mail címen: otperctyuk@dadikovi.hu , vagy a videóra írt kommentben.

Lusta voltam plakátot csinálni a filmnek, pedig jó poén lenne biztos, viszont már minimális érdeklődés után is lehet, hogy megcsináljuk a készítés közben mindig poénként emlegetett extra-DVD-t, Soundtrack albummal, werk-filmmel, és egyéb bohóckodásokkal.

Valamelyik jött az agybaj, hogy önkifejezni kéne, és tudjátok, vannak nekem ezek a függőségeim, például a Tisza-cipő, és rögtön eszembe jutott, hogy össze kéne ragasztgatni valamit a szünetben a boltból lopott tiszás matricákkal. Egyébként is nagyon tetszik, amikor valakik tök ízlésesen kidekorálják a gitárjukat, laptopjukat, akármi. Persze rögtön a telefonomra gondoltam, de itt volt egy látszólagos akadály, mert az ugyebár egyedüliként összeragasztgatható felület a hátlap, de az Ace hátlapja, mondjuk így, recés, és ilyen felület tudtommal nem a legjobb az összeragasztgatásra.

Aztán eszembe jutott, hogy kaptam én másodlagos, egyszerű-fényes-fehér felületű hátlapot is, és erre rögtön el is kezdtem a tervezgetést, hogy hogyan lehetne valami szépet összekreatívkodni rá. A dolog végül így sikerült:

A háttérszínek szigszalagból vannak odatapasztva, a matricák egyértelműek, nekem baromira tetszik, és végülis ez az egyedüli fontos, ügyesen ki lett vágva a kamera-lámpa-hangszóró helye is, minden működik, és sokkal izgalmasabb kivenni a zsebemből. Mégegyszer mondom, embertelenül király lett szerintem.

A Tiszát meg lehet továbbra is szeretni, meg utálni is.

Manipuláltunk már statisztikát, most manipuláljunk képet is...

Van (hálistennek) több fotós ismerősöm is, és ahogy megfigyeltem, az emberek többféleképpen állnak hozzá a címben foglalt témakörhöz. Vannak azok a fotósok, akik mielőtt kiadnak a kezeik közül egy képet, még előtte kicsit módosítják a kép színeit, sötétítik-világosítják, kicsi ez, kicsi az, és amikor már jobbat nem is lehetne kihozni az adott kompozícióból, csak akkor elégednek meg és kezdenek valamit az így elkészült képpel. Ők legtöbbször arra hivatkoznak, hogy deazanalógkép előhívásakor is ugyanúgy módosítani lehet és bizony érdemes / kell is ezt-azt, és ugyan miért ne lehetne ugyanezt megtenni a digitális korszakban is?

A fotósok másik tábora harciasan védi a fotókat a különféle számítógépes programoktól, mondván egy kép csak akkor hiteles, ha nem nyúlkálunk később hozzá mindenféle eszközökkel. Ők legtöbbször arra hivatkoznak, hogy "photoshoppal mindenki tud" jó képet csinálni, de bezzeg ps nélkül mennyivel nehezebb.

Régebben én is ezen a véleményen voltam. Legtöbbször irigységből. Láttam egy jó fotós még jobb képét, amihez hasonlót semmi reményem sem volt elkészíteni... ilyenkor a legkönnyebb ráfogni, hogy jó, de ez ps... és persze az is volt, ez tény. Nem tudom emlékeztek-e rá, de régebben írtam egy posztot úgy magáról a fotózásról, amiben leírtam, hogy az utóbbi időben kicsit másképpen gondolkodom egy jó képről, mint korábban. Idézek:

...ne az adott látványt próbáljuk átadni a nézőnek, hanem azt az érzést [amit az adott látvány kelt bennünk]. (...) Hogy ne arra figyeljünk, hogy jó legyen a kép, hanem hogy valamit átadjon. Mondanivalója legyen.

Igazából amióta ezt a látásmódot elsajátítottam valamennyire, azóta más a véleményem a fotók utólagos feldolgozásáról is. Tudniillik, ha lefotózok egy épületet, tájat, embert, akármit, de ezzel tulajdonképpen nem is az a célom, hogy az adott épületet, tájat, embert, akármit megmutassam (ami úgyse sikerülhetne igazából), hanem hogy az érzést adjam át, amit a fotó keltett bennem (ezzel gyakorlatilag sokkal hitelesebben megörökítve valamit), akkor simán belefér az, hogy megváltoztassam az adott fotó színeit, fényeit, árnyékait stb., ha így közelebb jutok ahhoz a bizonyos érzéshez. Éppen ezért, mostanában én is rászoktam arra, és nem is bánom ezt, hogy mielőtt kiadok egy fotót a kezeim közül, megnézem, hogy hogyan lehetne azt (a fotózás után) jobbá tenni. Mutatok egy példát.

Tegnap elindultam sétálni egy fotógéppel (mostanában sokszor csinálok ilyet, tök jó), és az egyik erősen felfelé tartó utcában megpillantottam ezt a "házat" (inkább valami palota, de hagyjuk). Persze rögtön megfogott, mert hűdetuti, tisztára mint valami mesebeli palota, és hasonló, szóval közelebb mentem. Ott szerencsére már nem takarták el a házat a különféle utcai vezetékek (gyűlölöm őket, egy csomó jó fotót lehetne csinálni, ha nem lennének), szóval eléggé adta magát a dolog, alig kellet toporogni jobbra-balra, befogtam az épületet úgy, hogy az az izgalmas baloldali fa is látszódjon, meg a jobb oldali bástya (igen, az egy bástya) is, az alsó buja növényzet, meg a torony szélkakasa (igen, az egy szélkakas) is, szép az épület, szépek a felhők, több nem is kell. Kattintottam. Abból a házból én ott annyit tudtam kihozni, amennyi a felső képen látható.

És azért nem is rossz képecske, bemutatja ezt a vár-szerű valamit, minden rajta van, ami kell, még a mesebeliség is kijön valamennyire. Valamennyire. Az első dolog, amiben biztos voltam, hogy kicsit fel kell világosítani az épületet, hogy hangsúlyt kapjon a képen, és ugyanakkor kicsit be kell sötétíteni az eget, hogy jobban kitűnjenek a felhők. Szóval egyszerre sötétíteni és világosítani is kellett a képen, ami elsőre kicsit nehéznek tűnt nekem, de szerencsére a görbék (vagyis az egyes szín-intervallumokhoz tartozó fényességek - valami ilyesmi) tili-tologatásával sikerült elérni ezt a hatást (azért játszadoztam vele rendesen). Ez egész szépen ment, viszont felmerült egy probléma: a világosítás és sötétítés határterületein (vagyis ahol az ég találkozik a földdel ) nagyon zavaró csíkozat jelent meg (ezt sem tudom érthetőbben mondani [akkor meg minek?]). Ezt végül úgy oldottam meg, hogy az eredeti képből visszamásoltam a fákat (ott volt a legzavaróbb ez a jelenség), a háttért pedig kitöröltem, és a kitörölt részt összemostam az éggel. Jól sikerült, igazából nem is látszik a turpisság. Ezek után már csak a színekkel kellett játszani, kicsit a vörös-bíborvörös-kék trió felé toltam el a színegyensúlyt, és így ilyen rózsaszínes-lilás lett a kép, pont, mintha egy potenciális királykisasszony-jelölt kislány fantáziájából loptam volna a képet. Ezután még egy kis vignettálást vittem véghez (vagyis elsötétítettem a kép széleit), hogy ezzel is az épületre hívjam fel a figyelmet. Szerencsém volt, mert a sötétítés a növényeket érintette és az eget (ahol viszont egy sötétebb felhőnek is tűnhet akár), szóval természetesnek hat a dolog, és ezzel is erősödik a kép álom-szerűsége, amit egyébként a felhők jobb-felső sarok-béli darabossága, már-már festmény-szerűsége is erősít.

És aki még mindig nem hiszi el, hogy egy mesebeli kastélyt látunk éppen, annak rátoltam egy finom ragyogás-effektet is az egész képre, tessék, itt van, szép álmokat:

Szerintem látszik a különbség. Száz szónak is egy a vége, néha megéri effektelni a képeket, hogy sokkal nyilvánvalóbbá tegyük azt a bizonyos tartalmat, amit a képpel át szeretnénk adni. Nem hiszem, hogy ezzel bármilyen probléma lenne.

Olyan tíz körül lehettem, amikor apukám egyszer titokzatos készülékkel tért vissza a munkahelyéről: fényképezőgép!! Korábban is láttam már persze ilyet, de ez más volt, itt előre látni lehetett, hogy milyen lesz majd a fénykép, és a már elkészült fotókat is vissza lehetett játszani, még törölni is lehetett közülük. Vitathatatlanul a digitális korszak szülöttje volt már, nem úgy, mint analóg társai, amiknek misztikus volt számomra a működése, bele lehetett nézni, aztán vagy azt látod majd a képen, amit a keresőben, vagy nem; lehetett vele fényképezni, de hogy később tényleg előhívhatóak lesznek-e a képek, az már más kérdés (nyilván igen, de én ebben akkor még kételkedtem). Apukám szerencsére megmutatta nekem ezt a masinériát, sőt, még azt is megengedte, hogy - szoros felügyelet alatt - én is készítsek pár fotót, úgyhogy gyorsan körbe is jártam a házban, és lefotóztam a székeket, az asztalt, meg minden mást, amit éppen láttam (vicces volt látni, hogy az öcsém első találkozása a fényképezéssel is így telt - ő már a telefonommal alkothatott), szóval bőven volt alkalmam beleszerelmesedni a dologba.

Az első fényképezőgépemet (ami egyébként a családé volt, de hamar rájöttek, hogy akkor lesz a legszebb a fényképalbum, ha az én kezembe adják ) olyan tizenegy-két éves koromban kaptam meg, és nagyjából innentől kezdtem el hébe-hóba fotózgatni is. Először persze csak arra ügyeltem, hogy mindent lefotózzak, amit csak tudok. Jó sok, persze meggondolatlan, és gyakran elmosódott képet csináltam nyaralásokkor, osztálykirándulásokról, szigorúan automata módban. Aztán észrevettem, hogy vannak olyan képeim is, amik (véletlenül, persze) nem csak hitelesen rögzítenek egy-egy emléket, hanem "esztétikai élményt" is nyújtanak - magyarul szépek. Elkezdtem foglalkozni azzal, hogy vajon mik teszik széppé azokat a képeket - hogyan készítettem őket?

Először persze még egyáltalán nem tudtam a válaszokat. Nem tudtam, miről és hogyan lehet vagy érdemes jó képet csinálni, úgy, ahogy fogalmam sem volt, hogy hogyan működik egy fényképezőgép, vagy hogy mikre kell odafigyelni a használatakor. Szerencsére volt pár osztálytársam, akik sokkal jobban értettek a dologhoz, mint én, és őket meg lehetett figyelni, vagy akár kérdezni, hogy hogyan csinálják, mik a titkaik, milyen témákról szeretnek fotózni, ilyesmi.

Nemrég átnéztem az összes fotómat, és rendszereztem őket. Nagyjából hatezer darab volt, kaotikus állapotok között. Voltak olyan mappák, amik egy év összes fényképét tartalmazták összeömlesztve, most ezek helyett olyan mappákat vezettem be, amik az egyes témákról, eseményekről tartalmazzák az összes képet. A rendszerezés közben jól kijött, hogy azért sokkal jobb képeim voltak mondjuk tavaly ilyenkor, mint két évvel ezelőtt. De ez a fejlődés akkoriban egyáltalán nem volt szembetűnő nekem, és ez sokszor eléggé elvette a kedvemet. Szerettem volna szépeket fotózni, de ez igazából csakis véletlenül sikerült, vagy ha nagyon szép volt az a valami, ami az objektív elé került, de ez meg nyilván nem az én érdemem. De amikor csak simán lementem fotózni mondjuk az arborétumba Pannonhalmán, hogy oké, most csináljunk szép képeket, akkor szinte sosem ment. Volt egy szép táj, fa, akármi, és amikor lefotóztam, a kép nem volt szép. És közben voltak olyan osztálytársaim, akik gyönyörű képeket készítettek. Ez eléggé lesújtó volt, és volt olyan időszak, amikor belefáradtam. A tavalyi évem igaziból nagyon erről szólt - csak porosodott a gép a polcon (ne féltsétek, tokban volt ), én pedig már meg sem próbáltam használni, szép képeket csinálni, vagy bármi más: úgyse sikerülne!

Szerencsére [iskolai]év közepén kaptam egy könyvet: "Digitális fotózás tükörreflexes géppel". (Éljenek a rokonok - ismerősök - barátok, akik megtartanak minket a helyünkön!) Hát, tükörreflexes gépem nem volt, de belelapozva a könyvet nagyon érdekesnek találtam, és nem csak a különféle leányzókat (is) ábrázoló képek miatt . Nagyon sokat tanultam ebből a könyvből. A legfontosabb az volt, hogy figyeljük meg magunkon, hogy az adott téma, amit le szeretnénk fényképezni, milyen érzéseket kelt bennünk, és ne az adott látványt próbáljuk átadni a nézőnek, hanem azt az érzést. Már maga a szemlélet is más: átadni. Valamit átadni a képpel. Hogy ne arra figyeljünk, hogy jó legyen a kép, hanem hogy valamit átadjon. Mondanivalója legyen. No de vissza az első tanácshoz: nehéznek tűnik így elsőre, pedig ahogy elkezdtem erre figyelni, kiderült, hogy tulajdonképpen nem is az (igazából sokaknak ösztönösen is megy, ahogy látom). Lényegében arról van szó, hogy ha tetszik nekünk, vagy érdekes a számunkra valami, akkor keressük meg azt, hogy melyik része tetszik, vagy melyik része a legérdekesebb - és próbáljuk meg ezt a részt kiemelni. Nem gondoltam volna, de amikor elkezdtem figyelni erre az "apró" dologra, a képeim mintha minden plusz befektetett energia nélkül is egyre jobbak lettek volna. Ne értsétek önfényezésnek, légyszi.

Aztán az is jó volt, hogy ebben a könyvben sok infót írtak a fotógépek működéséről is. Kis plusz tudással már el lehet kezdeni kísérletezgetni a manuális beállítással is, és így azért sokkal inkább a saját igényeink szerint formálhatjuk a képeket, mint amúgy. Nemrég pedig Gergő barátom okosított ki a kompozícionálás szépségeiről. Szóval, fejlődünk

Az utóbbi napok fotós történése egyébként az volt, amikor (egy tipikusan puszta szerencséből sikerült) képem felkeltette némileg a nagyérdemű figyelmét, és egy nagyobb tumblelog (fuckyeahhungary.tumblr.com) rebloggolta, ahol valószínűleg többen látták, mint bármely más képemet korábban. Ennek azért nagyon örültem. Ez a kép volt az egyébként:

Pécs

Fotózni jó. Ha megtehetitek, fotózzatok ti is !

Oldalak