Nos, kezdjük talán azzal, hogy volt nekem egy Nokia mobiltelefonom, életemben a második, amit nagyon-nagyon szerettem, talán azért, mert hatalmas előrelépés volt az elsőhöz képest: telepakolhattam a zenémmel, megtanultam rajta piszok gyorsan gépelni, amit először néhány leányzóval való esemesezésben (ilyet is ezzel csináltam először), később, amikor rászoktam a facebookozásra, akkor ott hasznosíthattam, de ezen kívül el lehetett menteni benne az ilyen-olyan teendőket, programokat, naptár, izé, bigyó. Egyszóval minden, vagy majdnem minden benne volt, ami kellett nekem, hamar belaktam, és onnantól fogva nagy segítséget nyújtott, hamar elneveztem Blankának, és utána már csak ezen a néven neveztem. Ezzel a telefonnal ismertem meg a zenehallgatás örömét, ezzel tartottam a kapcsolatot sok máig nagyon kedves, vagy akár kevésbé kedves (na jó, ilyen nem jut az eszembe) ismerősömmel, ezt nyomkodtam végső unalmamban, és hasonlók. Ez a telefon most BÚ-n egy felhőszakadás alatt az esőkabátzsebemben töltött nagyjából három-négy óra alatt teljesen tönkrement. Egyébként is a végét rúgta, három éves volt, nem működött a jack-bemenete, halódott az aksi, de akkor is.

Az új szerzemény a fenti képen látható Samsung Galaxy Ace. Ezt már egyébként sikerült nem csak úgy "random" vásárolni, előtte elég szépen tudtam már, hogy milyet érdemes, utána néztem az akcióknak, és hasonlók. Most még nem egész egy hónapja forgatom nap mint nap, de már most látszik, hogy ezt a telefont is nagyon szeretni fogom (el is neveztem, ezúttal Vikinek ) . Most anélkül, hogy elkezdenék processzorkapacitásról és Android rendszerről beszélni, amik nyilván csak adatok, inkább elmesélem, hogy hogyan telt mondjuk a tegnapi vonatozás (amikor Gyálra mentem).

Felszálltam a vonatra, kinéztem egy kényelmes kicsit antiszociálisabb helyet (ahol nem bámulhatnak a pofádba a szembelévő székről), telefon elő. Első kör: Google Reader alkalmazás, 18 új hír, hmm, végigolvasgattuk. Második kör: Twitter alkalmazás, gyorsan végigpörgetjük a twitteket. Harmadik kör: fészbúk, végignézzük a fontosabb híreket, ezzel ki is húztuk félútig, utána egyik kezemben az ebéd gyanánt hozott túrósbatyuval, a másik kezemmel - egy ujjal pötyögve chateltem egy sort, aztán amikor lement a túrós cucc, még ráhúztam fél littyó vizet, hopp, meg is érkeztünk, szevasztok. Közben ha olyanom volt, dobtam pár twittet, ja, és persze az elmaradhatatlan zene is ott duruzsolt a fülemben. Unalom? Ugyanmár.

Amiben egyértelműen több ez a telefon, hogy arra van kihegyezve, hogy elérd az internetet, bárhol, bármikor. Lehetne vitatkozni róla, hogy ez jó-e vagy sem (emlékszem, sokáig úgy gondoltam, hogy nekem ódzkodni kéne ettől, de igazából nem emészt fel több időt vagy energiát, szóval egyelőre nem gond), de most talán mégse. Más előnyt mondjuk továbbra sem tudnék mondani, ahogy azt még a régi "nagymama-telefonos" időkben állítottam az okostelefonnal flangáló osztálytársaknak. Szebb, színes, izé, de most ez komolyan annyira fontos? Van rajta LED vaku, amivel lehet zseblámpásat játszani. Az még jó. Meg esetleg ez a fotózok // feltöltöm rögtön a twitterre, tumblrre, facebookra stb. dolog tetszik, hogy mindent just in time, vagy hogy mondják ezt. Naptárát használom még az élet megtervezésére meg ugyanerre ott a jegyzetes móka, meg van rajta ugyebár FM rádió meg még GPS (de azt szerintem soha nem fogom használni). Meg vannak ezek a gagyi játékok, hogy Anger Birds (ahogy egy osztálytársam hívja), amikkel biztos el lehet játszani az első két napban, de utána már szerintem ciki, hát ezek sem győztek meg különösebben.

Ami viszont szintén tetszik, hogy ez a telefon azért mégiscsak egy számítógép, linux operációs rendszerrel, akár tetszik, akár nem, de amikor a fájlrendszerben meglátom a var meg sys meg home mappákat, akkor azért mosolygok, hogy hoppá, ezek már ismerősek. És ennek megfelelően ezt is lehet(ne) testreszabni a világba (de egyébként nem nagyon lehet sajnos), viszont tényleg lehet telepakolni mindenféle programokkal, még a rendszerfájlokba is bele lehet nyúlkálni, csak ügyesnek kell lenni hozzá, ez például nagyon tetszik benne. De a pálmát tényleg az elején említett internetezős móka viszi, ez meg is alapozza a barátságunkat rendesen.

És az előfizetésben van egy minimális telefonálási - esemesezési - netezési lehetőség is, szóval már tarthatom a kapcsolatot a barátaimmal (most, hogy már lassan lesz nekem ilyen), és hasonlók, ez is nagyon szuper dolog ám (meg hát igazából ez a lényeg).

A mai napon megint sikerült indokot találni rá, hogy bemenjek a városba. Nem tudom emlékeztek-e, de a Google-nek pár hete volt egy újítása, hogy a Google Maps-en belül már a BKV menetrendjét is el lehet érni, és az egyes megállóknál pontosan meg tudja mondani, hogy mikor fog (menetrend szerint) odaérni az adott busz-villamos-metró-stb. Akkor még egy kampányvideó-félét is csináltak ez alkalomból, amin egy szerencsétlen ember szeretett volna elmenni Budapest belvárosából egy külvárosi részre, de minél több embert kérdezett meg, csak annál sokfélébb válaszokat kapott, és a végén már fogalma sem volt, hogy merre induljon. (Kerestem a videót, de nem találtam meg, aki tudja, hogy hol lehetne megnézni, az kommentben írja le légyszi ) Akkor nevettem is rajta egy jót, hogy jó kis reklám, de azért enyhe túlzásnak találtam, hogy Google kéne a tájékozódáshoz, mert hát ha megkérdezzük az embereket, akkor ők is elmondják szívesen.

Ezt így is gondoltam egészen máig, amikor is el kellett mennem Budapest egy belsőbb kis utcácskájába (ami ugyanakkor nem is olyan kicsi, és ráadásul központi területen van), amiről csak annyit tudtam, hogy a négyesről hol kell leszállni, és merre kell elindulni, hogy oda jussak. Viszont, ha pontosan nem is tudtam, hogy hol van, azért a környéket (pár kilométerre) pontosan belőttem, és mégis, hárman három félét mondtak (legtöbbször ellentétes irányokat), és csak a negyedik-ötödik ember tudta normálisan elmondani, hogy merre is kéne elindulnom. Úgy, hogy két utcányira voltam a céltól (és nem turistákat kérdeztem). Persze, lehet, hogy én voltam a béna, de legközelebb biztosan jól megnézem majd a térképen, hogy hová tartok, és nem csak úgy rábízom magam az utca emberére.

A másik vicces történés még az volt ma, amikor a négyeshatoson megkérdeztem, hogy ez a villamos ugyan nem-e áll meg az Astorián (nem volt kiírva, dehát annyi mindent átneveznek mostanság)? Erre persze rögtön úgy néztek rám, minthogyha egy fél-értelmes földönkívüli létforma tagja volnék, és a nézéshez jól illő hanghordozással tudatták velem, hogy "dehogyis, hiszen ez a nagykörút". Ja tényleg, bocsi, én vagyok a hülye, hogy nem tudtam. Kezdem érteni a "Pestieket" utáló nem-budapestieket valahol...

Lejegyzetelem az (otthoni) internetezési szokásaimat, csak hogy újabb dolgot lehessen könnyen megtalálni rólam, pusztán az internet segítségével.

• Első kör: YouTube - belőjük a zenét.
• Második kör: közösségi média, yamm.hu (aka twitter), tumblr, facebook; e-mailek
• Harmadik kör: blogok (ügyesen egybesűrítve a Google Reader-be, és ez olvassa a flickr értesítéseit is).
• Negyedik kör: hírek, jelenleg leginkább index.hu

És ha túl vagyunk az ilyesféle formaságokon, akkor jöhet a blogposzt-írás, facebook chat, nagyon unalmas napokon Showder Klub nézés, és hasonlók. Pannonhalmán pedig nyilván csak a felsorolásban írtakra jut idő.

Tegnap érkeztem meg Rómából, ráadásul a visszautat sikerült olyan ügyesen ütemezni, hogy a gép felszállásakor egy szép kis vihar tört ki Budapesten, ami miatt több járatot töröltek, máshová irányítottak, és hasonló jóságok. Ennek ellenére a mi gépünket elindították, és egyébként minden különösebb izgalom nélkül el is értük a végcélt, pedig már kinéztem magamnak a tenger felett azt a szigetet, ahová lezuhanva eltölthetnénk pár kellemes hónapot egy fekete füst-izé és néhány elhagyott föld alatti állomás társaságában (várjatok, meg is mutatom, lefotóztam

Egy kis szigeten pont optimális

A római út egyébként fantasztikus volt, feltétlenül írni fogok róla, de amíg jobban összeszedem a gondolataimat szeretnék írni egy kicsit magáról a repülésről, ami szintén jó. Érdemes összehasonlítani, hogy például amikor tavaly Erdélybe mentünk nyaralni, akkor csak a vonatút tizenkét-három-mittomén óráig tartott, míg idén a házból való kilépéstől a római szállásra való belépésig hat óra telt el, pedig maga az út nem hogy rövidebb, de még hosszabb is volt.

Teccikérteni?

Ami viszont kifejezetten meglepő, hogy az út olcsóbb is volt, mint anno az erdélyi vonatozás (no azért nem ennyire szép az élet, egy kilométer ára volt olcsóbb persze, nem a teljes út). Egyébként utánanéztünk, és a buszút sem sokkal olcsóbb a repülőnél, egyedül az autóval lehetne spórolni, de az meg Rómába még kevésbé pálya, mint Erdélybe (el fogom mondani, hogy mekkora stresszel járhat Rómában autózni, az ottani közlekedés nagyon hektikus, de már maga az odaút is nagyon fárasztó és hosszú lenne). Szóval ennél jobb megoldás nem nagyon fordulhatott volna elő.

Maga a repülősdi egyébként úgy történik, hogy kitalálod, hogy hova és nagyjából mikor szeretnél menni, majd úgy már kábé fél évvel, de legalább pár hónappal a kívánt időszak előtt érdemes elkezdeni keresgélni az egyes légitársaságok honlapján, hogy hol adják a legkedvezőbb ajánlatot (nyilván a fapados légitársaságok fogják, lásd wizzair.com, easyjet.com). Érdemes minél hamarabb lefoglalni, mert ahogy egyre több jelentkező van egy járatra, úgy emelik fel az árát is (kereslet/kínálat rulez). Pár nappal az indulás előtt már lehet olyat, hogy internetes utasfelvétel, ami arról szól, hogy megadod az úti okmányok (személyi/útlevél) adatait, és cserébe kapsz egy kinyomtatható beszállókártyát (kvázi jegy), amivel elvileg már szállhatsz is be, gyakorlatilag ha van külön csomagod (amit nem magaddal viszel, hanem a raktérbe megy), akkor azzal még ugyanúgy el kell menned az utasfelvételes pulthoz, de lényegesen kevesebbet kell szöszmötölni. Mindezzel együtt is sajna egy olyan másfél-két órával indulás előtt érdemes ott lenni a reptéren, és még érkezés után is eltelik némi idő a csomagok megtalálásáig. Szóval igazából több időt töltesz a reptéren, mint a repülőn, már ha egy ilyen kisebb útról van szó.

Maga a repülés egyébként nagy élmény volt, bár azért nem szeretném agyonajnározni. Látszanak felülről városok meg hegyek meg tenger meg felhők, deszép, három perc alatt megfájdul a nyakad miközben kifelé bambulsz az ablakon, megunod, és onnantól egy vonat-szintű dolog... a nagysága inkább a gyorsaságában rejlik, de persze van pár hátulütője is. Egyrészt az ugyebár, hogy feljutni még könnyű, de valahogy le is kell jönni, és hát közel sem mindegy, hogy hogyan. És most azon túl, hogy jajj, nehogy lezuhanjunk: lehet úgy leszállni, hogy közben könnyezz a fájdalomtól (mert a füled bedugul, nem kicsit), meg lehet úgy, hogy "ja, már lent is vagyunk?". Meg persze lehet úgy repülni, hogy jajj, csak legyünk már a földön, meg úgy is, hogy tök nyugodt közben az ember. Nem mindegy.

Repülő belülről

Egyszóval, repülni nagyon jó, kényelmes és gyors dolog, nem mondanám még csak drágának sem. Kár, hogy káros a környezetre.

Olyan 8 éves-forma kisfiú voltam, amikor odamentem a szüleimhez, hogy én márpedig cserkész szeretnék lenni. Egy ismerősünk éppen akkor lépett be egy cserkészcsapatba, és mesélte, hogy milyen jókat szoktak kirándulni, játszani, és gyerekként ezek már akkor is nagyon lázba hoztak. A szüleim persze nem ijedtek meg, és egy kompromisszumos megoldással megegyeztünk, hogy ha tíz éves leszek, akkor elmehetek én is cserkésznek. Ma már a tizenhetedik életévemet kezdtem el taposni, de sosem lettem cserkész.

Legfeljebb elfelejtésből történhetett a dolog, de egy nagyon fontos ok az is, hogy az akkoriban rám törő unalom elől (a kisgyerekes játékok már nem mentek, a fiatalkori pótcselekvések pedig még nem jöttek be) - cserkészet híján - egy másik időtöltés felé kezdtem el sodródni, ekkor kockultam el, kezdtem el programozni tanulni, csináltam saját weboldalt, és még sok minden mást... ez sajnos egy negatív folyamat volt, és egy nagyon negatív időszak - Pannonhalmának köszönhetem, hogy kirántott ebből.

Ugyanitt, Pannonhalmán került újra elő ez a cserkészet-témakör, immár nem egy előttem álló, hanem egy egyértelműen elszalasztott lehetőségként. Van pár barátom, akik nagyon sok ismerőst, közösséget szereztek a cserkészet szárnyai alatt. Néha még én is, külsősként, betekintést kaphatok ebbe a világba, és ilyenkor persze mindig egy nagyon pozitív kép marad meg bennem. Manapság nem "menő" cserkésznek lenni, pedig szerintem ez butaság. Nagyon jó közösségek tudnak összeverődni itt-ott, és amikor az ember érzi, hogy ennek ő sehogy sem lehet a részese, na az bizony szívás.

Persze, mások mondják, hogy elvileg még nem késtem le, mert hát korombeli cserkészből is van sok. De ha jobban belegondolunk, most Pannonhalmára járok (szóval mondjuk van kéthavonta egy szabad hétvégén, kis túlzással), később meg egyetemre fogok (amikor már egyébként is késő, de néha még tanulni is kell) - így egy teljesen új közösségbe beilleszkedni: sajnos már nem sok értelme van.

Vannak olyan alkalmak rendszeresen az életemben, amikor nagyon megbánom, hogy kihagytam ezt a lehetőséget, de most már nem tudok mást tenni, mint nagy nehezen "manuál módban" összekeresgélni ezeket a jóféle közösségeket, embereket, amiket a cserkészet (majdnem) automatán adna. Arra szerencsére már rájöttem, hogy merre érdemes keresgélni, és remélem, hogy sikerül betömnöm azt a rést, amit akkor, tíz évesen nem tömtem be, és azóta csak rohamosan tágult.

Addig is tiszteletem minden cserkésznek, a többiek meg jobb, ha tudják, hogy cserkésznek lenni nem ciki, hanem egy nagyon szuper dolog - amit én sajno nem tapasztalhattam meg.

Ha valaki elkezd gondolkodni, hogy milyen szakmát kéne választani, általában mindig az a szempont, hogy a kiválasztott területen sok pénzt lehessen szerezni, ami valóban nagyon fontos, de mostanában egyre többször gondolkozom el azon, hogy a programozói munkának (amire a leginkább készülök jelenleg) vajon mennyi hivatás-értéke van? Arra gondolok most, hogy a világ fele kábé internetfüggő, a személyes találkozások és időtöltések helyét pedig szépen lassan átveszik a különféle facebook-féle alkalmazások, ami persze nem kis visszalépés lesz. Hovatovább, a mi gyerekeink már valószínűleg valamilyen webkettes-hármas-akármilyenes alkalmazással dobnak majd egy posztot a szülők üzenőfalára, ha közölni akarnak velünk valamit - újabb tárgyakat gyártani ehhez a beteges függőséghez, nem valami értékes hivatás, szerintem.

Ilyenkor persze mindig azzal szoktam nyugtatni magam, hogy az internet létezik, és létezni is fog még sokáig, mint a tévé, vagy a rádió, és becsukhatjuk a szemünket, hogy pfujj, ez rossz, vagy nekiállhatunk, hogy valami olyan helyet építsünk belőle, amit megéri és hasznos használni. Meg ha én már ebben vagyok jó, akkor miért géplakatosnak menjek, nem? Viszont mostanság egy olyan területen "dolgozom", amiről egyáltalán nem kell győzködni magam, vagy megmagyarázni, hogy miért jó, és ez a terület a tárlatvezetés.

Most már közel egy hete csinálom ezt, holnap fogom befejezni, és összességében nagyon pozitív a véleményem. Egyrészt szép dolog embereket vendégül látni, megmutatni, bemutatni nekik valamilyen értéket, amikre ugyanakkor ők is kíváncsiak, másrészről viszont számomra is számos előnnyel járt ez - azon túl, hogy nyilván megismertem több száz embert (akiknek a nagy részét nyilván még az utcán sem ismerném meg soha többet, de van pár, akiket meg igen, és ez azért vicces), beszéltem németekkel, franciákkal, olaszokkal, többnyire német és angol nyelven persze. Aztán ha belegondolunk, több szituációban annak is előnye lehet, hogy korábban már többször is beszéltem sok, számomra ismeretlen ember előtt, nem kis gátlásokat legyűrve ezzel (egy nagy tér közepén hangosan beszélni nem menő, ezért korábban nem is mertem volna megtenni, de most, hogy ez a szituáció gyakorlatilag naponta többször is ismétlődik...).

És persze az idős nénik "azénkisunokámispontilyen"-mosolygása, a csillogás az emberek szemében egy-egy eget rengető információ meghallása után, az elismerő pillantások egy nehéznek gondolt kérdés megválaszolása után, a zavarba ejtett tinilányok ideges nevetése, még egy végig álldogált-sétált-dolgozott nap után is mindenért kárpótol... nagyjából.

Idegenvezetni jó.

Sokszor előfordul, hogy a gyerek szeretne csinálni valamit, amit a szülei már annyira nem szeretnének. Ez tulajdonképpen a kisgyermekkor egyik legalapvetőbb, de még a fiatalkornak is egy többször előkerülő problémája: meggyőzni a szülőket arról, hogy amit mi szeretnénk, az nekünk nem rossz, nem esik majd bajunk, nem csinálunk rosszakat, és hasonlók. Persze minden gyerek tudja a tuti taktikát, a legbajosabb dolgokkal akkor kell előhúzakodni, amikor a szülők éppen nagyon szeretnek minket, és jó passzban vannak, nyugodtan, higgadtan, ésígytovább. Viszont az ilyen alkalmakat hatásosan lehet növelni egy kis szülő-neveléssel. Én például nem nagyon szoktam takarítani a szobámban (most egyébként éppen egy ilyen takarítós event kapcsán írok, szóval most éppen pl. igen, de megint rájöttem, amire már korábban is, hogy a takarítás, rendrakás, stb. hiábavalóság. Van egy jól bejáratott rendetlenség. Lehet, hogy nem esztétikus, de ha elkezdünk pakolászni, akkor az esztétika a használhatóság rovására fog menni, és amint használni kezdjük a helyet, vagy a tárgyat, vagy akármit, vissza fog állni a normális, enyhén rendetlen állapot; zárójelbezárva). És azzal, hogy hozzászoktatom őket ezekhez a minimál-dolgokhoz, tehát egy idő után tényleg megszokják, hogy Dávidka nemtakarít (ez a nevelés maga), és ezért egy laza rendrakással (amit mások egyébként hetente maguktól is megtesznek) egész jó kis boldogság/szeretet-rohamot lehet előcsalni életadóinkból, és ebben a puhult állapotban már jöhetünk is elő az igényekkel. Gyilkos módszer, de bejön ))

Kicsit szégyellem magam, hogy idáig is eljutottam: már itthonról sincs meg a napi egy poszt... ugyanakkor az is igaz, hogy az utóbbi napok elég gyorsan elrepülnek felettem, túl sok inger nem ér, arról a kicsiről meg nem tudnék érdemben írni. Persze most illene arról írnom, hogy nagyhét van, és Jézus értünk halt meg, de valahogy erről még nem tudnék a saját szavaimmal írni... talán majd jövőre. Addig is egy kopipésztelt poszt tegnapról, tumblr-ről [de saját cikk].

Manapság van egy csomó balhé az adatvédelem körül. Persze ezt nem kell magyarázni. A nagy cégek, akiknek ugyanakkor ingyenesek a szolgáltatásai (google, facebook, és minden hasonló), miből fognak profitot szerezni? Hát persze, hogy a reklámokból. De mikor jó egy reklám? Természetesen akkor, ha a reklámozott valamivel olyan embereket talál meg, akiket érdekel is az adott dolog. Szóval ha nekem az interneten a kozmetikai szereket reklámozzák, akkor az veszett ügy lesz, mert úgyse fogok kozmetikai szert venni soha (legalábbis magamnak). Szóval, mi a teendő? Információkat kell gyűjteni a kedves júzerről.

Adatgyűjtésnek persze van kismillió módja, van kedvesebb, meg szemetebb is. Mondok pár példát, amiknek tipikusan nem örültem.

Van ugyebár a facebook chat. És én elhiszem, hogy praktikus, ha az onlájn ismerősök közül "random" (haha, persze) megjelenített 20 fő (tudjátok, kezdőlapon ott bal-lent) nem olyan ismerős, akikkel egyébként soha sem beszélek, és az olyanokat, akikkel meg annál inkább, könnyen el tudom érni onnan. De amikor a facebook pontosan megmondja, hogy kik a legjobb barátaim, akkor kicsit megy fel a paranoiám. És ráadásul ezt nem úgy nézi, hogy mennyit beszéltél vele korábban, mert volt olyan, amikor egy kedves ismerősömet újonnan adtam hozzá a fb-ismerősök közé, akkor kb. fél órás aktivitás után besorolta a legjobb barátok közé... honnan veszi ezeket, könyörgöm?!

A facebook-os reklámokról már nem is beszélek, vagy amikor a Gmail a leveleidből szedi ki, hogy mi érdekel téged, és az alapján tolja a reklámokat... ez se túl kellemes.

A legújabb pofon, amit aztán végképp nem vártam volna, és ami végül írásra sarkallt, az a Google keresési ajánlat-listája (Suggestions). Nem hinnénk, hogy a Google ezeknek a tippeknek az összeállításánál a korábbi kereséseken kívül bármi mást is felhasznál, pedig de! Gondolom a Google fiókunk (illetve nem merek bele gondolni abba, hogy esetleg azon kívül is) alapján, mindenesetre figyelembe vesz pár dolgot az éppen kereső egyénről is. A legszembetűnőbb ilyen dolog a nemünk. Keressetek rá arra, hogy hogyan. Már beíráskor is jönni fognak a találatok. Én ugyebár fiú vagyok (köszönöm, köszönöm), nekem a következőket adja:

1. hogyan csókolózzunk
2. hogyan készült
3. hogyan kell crackelni
4. hogyan kell csajozni

Persze itt sok vicces dolog van, és gondolnánk, hogy a smárolás a lányokat is érdekelheti, meg még a lista második része is ok, de pl. csajozni már inkább a fiúk szoktak, a lányok kevésbé (habár manapság.). És akkor ugyanerre a szóra mit kapott egy [lány] ismerősöm:

1. hogyan legyek jó csaj
2. hogyan kell csókolózni
3. hogyan tanuljunk
4. hogyan készült
5. hogyan legyek beteg

A lányokat érthető módon jobban érdekli, hogy hogyan kell jó csajnak lenni (engem például nem különösebben izgat a téma érthető okokból), és a google szerint az is fontos szempont nekik, hogy hogyan kell tanulni. Egészségükre

Szóval az internet minden kis zugán komoly infókat mentenek el rólunk, az az igazság. Meg manapság már a telefonunk is, ugyebár.

Egyébként ezt a dolgot supergyori mutatta.

Még úgy év eleje felé volt az műsor asszem, hogy a T-Mobile ügyfélszolgálatán milyen nehéz kiküzködni valamit (de végül én nyertem). Persze a legtöbb helyen nincs is ez másképpen, találkoztam már én is sok mindennel, pedig még nincs saját házam, autóm, nem adózok, nem dolgozok, stb. Most viszont volt egy nagyon jó élményem is, a UPC nevezetű szolgáltatóval kapcsolatban, akik komolyan lenyűgöztek az ügyfélbarát hozzáállásukkal.

A dolog ott kezdődött, hogy volt valaha nekünk egy FiberNET nevezetű kábelszolgáltatónk, ahol a televíziót, meg az internetet vettük, hogy a Dávidka írhassa a blogját (nem, nyilván nem ezért). Velük azért voltak bajok, például hogy az újonnan belépőknek bunkó módon sokkal olcsóbban tolták a szolgáltatást, mint nekünk, akik már évek óta hűséges vevőik voltunk (nem volt más, szóval váltani nem is lehetett volna), aztán néha elment az internet, ritkábban a tévé is, csak úgy, és zéró tájékoztatás, hogy akkor most vissza jön-e, vagy nem, vagy ezmiez. Aztán április 1-jén (és ez nem vicc) átvette a UPC a FiberNET-től a stafétabotot, megvette az egész hóbelebancot, és a régi árakért annyit adott, amennyit az az ár náluk ért - sokkal többet, nyilván (az internet pl. 4 Mb/s-ről 30-ra ugrott fel). Ez így szép is volt meg jó is, csak a Dávidka a szuperkompozit-zéró sávszelet igénylő blogjához nem kell a 30 Mb/s, és akkor volt egy ötletünk, hogy csökkentsünk költségeket, mert végülis az mindig jól jön, legalábbis múltkor ezt mondták a tévében. Szóval elkezdtünk kutakodni az interneten, meg telefonálgattunk is, hogy mit hogyan érné meg nekünk.

Volt olyan, hogy fél órán keresztül beszéltünk az ügyfélszolgálatos hölggyel, aki végig úgy adta a kontentot, mintha a Váci utca egyik teraszán ülnénk és kávét szürcsölve arról dumálgatnánk, hogy eljött a kánaán és most milyen olcsón lehet nethez jutni - ha valamit nem tudtunk, elmagyarázta, bemutatta az igényeinkhez leginkább illő ajánlatokat, összegezte az árakat, szolgáltatásokat akár ötszázadszorra is, de komolyan úgy, mintha ez neki nem a munkája lenne, hanem egyenesen szórakozás. Persze gondoltuk, hogy milyen jófej a néni, csak aztán még telefonáltunk sokszor, mindig más vette fel, de mindig ugyanolyan jófej volt.

Igazából a non plus ultra az az volt, amikor olvastuk az interneten, hogy mi nem rendelhetünk csomagban tévét - netet - telefont, mert már alapból van két szolgáltatásunk, és ráadásul nem mindent felfelé akarunk módosítani, szóval nekünk a csomag nem jár, de az ügyfélszolgálatos csaj megbeszélte a felettesével, hogy kaphassuk már csomagba, és kaphattuk is, aztán még akkor meg is kötöttük a szerződést, telefonon. Vagy amikor a telefonos kolléga elmagyarázta, hogy hogyan tudjuk kijátszani az onlájn-rendelés kedvezményt, hogy telefonon rendelhessünk, de mégis olyan olcsón, mintha interneten tolnánk. És most nem arról van szó, hogy a dolgozók felesküdtek a cég ellen, hogy minél kevesebb pénzt tejelnek neki, vagy a Zorbánviktor ellen, hogy kevesebb nemzeti terméket állítanak elő, mert pfujújalkotmány, mert hogy a beszélgetést rögzítették is.

Szóval eléggé úgy tűnik, hogy van egy cég, aki keményen megdolgoztatja a munkatársait, hogy az ügyfeleknek minél kevesebbet kelljen fizetni, még a cég saját szabályait is átvágva picit, de olyan munkaereje van, akik ezt szívesen csinálják, vagy jól játsszák el legalábbis, és jól is csinálják. Egyedülálló élmény szerintem, én nem hittem volna, hogy van ilyen. UPC-t ajánlom mindenkinek!

Úgy kábé egy hónapja egy ismerősöm feltett egy kérdést a facebookon, amit ő a "világ egyik legnagyobb kérdésének" nevezett, vagy valahogy így. Tudniillik, hogy miért fotózza magát a komplett leánytársadalom, meg most már a fiúk egy része is a tükörben, hogyha a technika mai fejlettsége, és a minden telefonban - fényképezőgépben megtalálható önkioldófunkció lehetővé tenné azt is, hogy a képünkön csak mi látszódjunk, a telefonunk, illetve az azt övező fél méteres átmérőjű fénykör nélkül. Fogós kérdés. Elsőre persze rögtön a szimpla, régi-jó lustaságra gondolnánk, erre gondoltam én is, egészen addig, amíg egy Váradi András nevű osztálytársam meg nem osztotta velem az egyik érdekes elméletét.

Az elmélet nem a tükörben való fotózkodásról szólt, hanem arról, hogy miért hallunk unos-untalan mindenfelől "rólam nem lehet normális fényképet csinálni"-típusú sopánkodásokat, olyan emberektől is, akikről ez egyébként nem igaz. Gondoljunk csak bele, hogy hol látja magát a legtöbbször az ember? Jó, ezt mindenki tudja: a tükörben. Csak hogy a tükörben igazából nem magunkat látjuk, hanem a tükrözött változatunkat, ahol ugyebár felcserélődnek az oldalak (ha felemeljük a jobb kezünket, akkor a tükörben úgy látszik, mintha a bal kezünket emelnénk, és így tovább). Ez nem is lenne akkora gáz, túlélnénk, csak hogy mi, emberek, nem vagyunk szimmetrikusak; az egyik lábunk hosszabb, mint a másik, és a kezünk is, a fülünk is, a szemünk is, és így tovább. Ezért aztán a tükrözött képünk nem ugyanúgy fest, mint az a kép, ahogy valójában kinézünk - ahogy mások látnak minket, vagy ahogy egy fényképen kinézünk. Nem nagy a különbség, éppen csak annyi, hogy tudat alatt megérezzük, és hogy a sok tükör előtt eltöltött idő után "furcsának" tűnjön egy rólunk készült fénykép, vagy hogy ne adj Isten csúnyának lássuk magunkat a képeinken.

Persze senki sem akar olyan képeket feltenni magáról az internetre, amelyeken "csúnyának" látszik, viszont, ha a tükrözött képét teszi fel, akkor ugyanazt a képet kapja, amit esténként a tükör előtt, amit már jól ismer. Hát ezért fotózkodik szerintem a fél világ a tükörben, mert egyszerűen azt érzik, hogy azokon a képeken szebbek. Persze bekavar még sok praktikai szempont is, hogy így egyszerűbb, és hasonlók. Meg úgy igazából a poén az az egészben, hogy ahogy más furcsának találja a fotókon található önmagát, úgy mindenki más a tükörben található képet fogja furcsállani, mert hiszen nekik az a szokatlan. Persze egy emberi arcot csak a tulajdonosa ismer annyira, hogy ez feltűnjön (vagy esetleg, férj/feleség, élettárs, barát/barátnő, és hasonlók), szóval gond egy szál se. És így legalább azt is megtudhatjuk, hogy milyen az említett fotóalany fürdőszobája, sőt, egyes képeken még azt is, hogy milyen kozmetikumokat használ a család. Kiráály

Oldalak