Tegnapelőtt voltam KRESZ-vizsgán, újra, ezúttal végre sikerült is a dolog. Most úgymond van egy kis tapasztalatom a tanulás részéről a dolognak, hogy hogyan lehet, és hogyan nem lehet lerakni a vizsgát, és gondoltam le is írom, mert.

A vizsgázók két csoportra oszlanak: az egyik a menő egyetemista csávó réteg, aki előző nap kilenckor leül a gép elé, és mondjuk éjfélig kipörget párszor tíz tesztet, aztán másnap elmegy, lerakja, és onnantól kezdve hirdeti a világnak, hogy a KRESZ az fika, ő bezzeg egy félisten, és hogy gyakorlatilag tanulás nélkül lerakta, jajj de jó. Ha valakinek van fölös 4600 forintja, ki lehet próbálni ezt a módszert, mert néha egyébként tényleg bejön, csak éppen nem mindig.

Ahhoz, hogy _biztosan_ bejöjjön a dolog, ahhoz persze tanulni is kell. Az alábbi módszer elég jól működik: rá kell szánnunk a dologra két-három napot. Már minimális háttértudás esetén is működik, hogy nem tanulunk előzetesen semmit, hanem a tesztkönyvből, vagy szoftverből, vagy akárhonnan megnézzük a lehetséges összes kérdést (~3000 db). Nem kell nagyon memorizálni, csak elolvasni, és tippelni a helyes válaszra. Ha nem jön be, megnézzük, memorizáljuk. Ha nagyon nem megy egy részt, azt elolvassuk a könyvből. Ez megy kábé két napig, a harmadik napon (vagy ha nagyon gyorsak akarunk lenni, a második nap végén) pedig nyomunk pár (szerintem pl. 10 is bőven elég) próba-tesztet. Ez az a lépés, amit nem lehet lespórolni. Úgy odamenni, hogy előtte nem teszteltük a tudásunkat, és csak reménykedünk benne, hogy mindent tudunk, mert hát elolvastuk előtte teszemazt a könyvet - ez nagy hülyeség (én is így csináltam az elején). És ha kiderül a tesztelés során, hogy ez bizony nem megy, akkor még mindig lehet tanulgatni, próbálgatni, akár csak egy adott tananyagrészt is, de összességében onnan már könnyebb, mint a teljes sötétségből indítani.

Még annyit, hogy ne hagyjunk ki egy anyagrészt sem. Én például először nem olvastam el a vezetéselméleti részt, mondván, hogy az úgysem kell. De, kellett volna. És ahogy én látom, nagyjából az összes kell. Sajnos. Szóval ez a KRESZ egy olyan dolog, hogy két-három napot rá kell szánni, de azt teljesen, és akkor az a pár nap hatalmas szívás, de ha valaki nem akar fölöslegesen pénzt kiadni a pótvizsgákra, akkor ezt vállalni kell. Szerintem.

Talán páran emlékeztek még, hogy három hónappal ezelőtt mutattam nektek egy videót (vagy filmet, ahogy tetszik), aminek az Üzenet volt a címe, és az összeesküvés-elméletekkel foglalkozó Piros Pirula Projekt készítette. A film egy magyar vodafone-reklámot bontott elemeire, és mutatta be azokat a "véletlen egybeeséseket", amiket a reklám szimbolikája, és az egyes sátánista szekták szimbólum-rendszere, mondavilága stb. között tapasztalhatunk. Ahogy akkor mondtam, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is, viszont vannak benne olyan párhuzamvonások, amikre tényleg nem lehet ráfogni, hogy véletlen". Mindenesetre az index meglepően hamar felfedezte a videót, és lehoztak egy cikket, amiben a Vodafone médiahack-jének állították be a videót, míg magát a Piros Pirula Projektet egy, a Vodafone által pénzelt átmeneti ál-konstrukciónak.

Az elmélettel számos probléma van, például, hogy az oldal már egy éve működött ekkor (és én már szinte az elejétől fogva olvastam, tehát nem hazugság), az emberek viszont vélhetőleg elhitték a dolgot (azt írta az index, miért kérdőjelezzük meg?), volt hát megoldás, a problémával többet foglalkozni nem kell, éljen.

A Vodafone-nak viszont valószínűleg sok pénze maradt még, így a Piros Pirula Projekt most előállt egy újabb filmmel, itt már szó sincs Vodafone-ról (kíváncsi leszek, most milyen elmélettel fognak előállni az indexes srácok), ez a rész a populációnövekedés hatásairól szól, és arról, hogy milyen elképzelések születtek a visszafordításáról, a népességszabályozásról, és hasonló témákról. Most sem mondhatok mást, mint három hónapja, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is", de gondoljuk át... ráadásul itt már nagyon sok pusztán ténymegállapítás van, ez jó dolog, elég, ha a tényekkel foglalkozunk, már akkor is nagyon sok érdekességeket hallhatunk.

Ez a rész például nagyon izgalmas szerintem, aki pedig belecsapna a lecsóba, annak itt az első epizód:

Vigyázat! A film átmeneti pesszimizmust okozhat!!

A napokban nagyon érdekes dolgot láttam az interneten. Az egyébként egyre lejjebb süllyedő, mára már korábban hihetetlen mélységeket megélő, hovatovább a komment-kezdetű, és egyéb más lájkblogok szemetének újramegosztó helyévé vált szóslmédiában tegnap megjelent egy írás, ami a következőképpen hangzik:

A lányoknak rá kéne jönniük: Minket fiúkat nem zavar, ha más srácokkal beszélgettek. Nem érdekel, hogy vannak fiú barátaitok. De amikor mellettünk ültök, és valami srác betoppan, és ti a nyakába ugrotok anélkül, hogy bemutatnátok minket az igenis zavar. Az sem segít hogyha beszéltek vele 10 percet anélkül a felismerés nélkül hogy mi igenis ott vagyunk még. Nem érdekel minket hogyha az a srác hív v ír nektek, de hajnali kettőkor kicsit aggodalmat kelt ez bennünk. Szerintem semmi sem olyan fontos hogy hajnali 2kor kell rá sort keríteni és nem várhat reggelig. Ráadásul amikor azt mondjuk h szép, lenyűgöző,csinos, aranyos és ámulatba ejtő vagy akkor azt mi tényleg úgy is értjük. És ne mondjátok nekünk hogy tévedünk. Mi nem próbálunk meggyőzni titeket. A legszexisebb dolog egy lányban a magabiztosság. Igen idézhetsz engem. Ne legyetek kiakadva azon hogy nyitva tartjuk előttetek az ajtót, inkább élvezzétek az előnyét annak milyen hangulatban vagyok. Hagyjátok hogy fizessünk nektek valamit, ne érezzétek magatokat zavarban mert mi ezt jó szándékból csináljuk és nem azért, mert elvárt. Mosolyogjatok és mondjátok köszönöm. Pusziljatok meg mikor senki sem figyel, de ha akkor pusziltok meg mikor valaki láthat,akkor mi még jobban le leszünk nyűgözve. Nekünk nem kell puccosan felöltöznöd. Ha kijössz velünk nem kell a legrövidebb szoknyád felvenned és nem kell kilométeres sminket magadra raknod. Mi saját magadért szeretünk téged, nem pedig azért amilyen tudsz lenni. Őszintén szerintem egy lány a pizsijében a legszebb, vagy boxeremben és a pólómban, nem pedig kicicomázva. Nem kell mindent véresen komolyan venni amit mondunk, a szarkazmus szép dolog, lássátok meg benne a szépséget. Ne legyetek kiakadva mindenért. Ne használjátok a magazinokat és a médiát, úgy mintha a Bibliátok lenne. Ne mondjátok előttünk milyen jó faszi Chris Brown, Brad Pitt vagy Jesse McCartney, mert kicsit sem izgat minket, amúgy is erre vannak a barátnőitek. Bármi is történt a „jóképű” szóval, igazából nagyon örülnék ha a hé bébi, szexiboy, kan helyett a hé jóképű srác kifejezéssel köszöntenétek. A másik oldalról nézve én se így köszöntelek titeket. Lányok nem tudom elégszer hangsúlyozni, ha van egy srác aki nem bánik jól veletek, ne várjátok meg hogy megváltozzon! Hadd sajnálkozzon majd a férfi populáció söpredéke és keressetek valaki olyant, aki úgy bánik veletek ahogy ti azt szeretnétek és akkor is megmosolyogtat ha ti a legszomorúbbak vagytok. Olyasvalakit aki értékeli azt hogy milyen kedvetek van. Olyasvalakit aki akkor is törődik veletek, ha hibát követtek el.Olyasvalakit aki akkor is szeret ha megbántjátok. Olyasvalakit aki abbahagyja azt amit csinál hogy a szemetekbe nézzen, és azt mondja szeretlek, és valójában úgy gondolja. Adjatok a kedves srácoknak egy esélyt! A fiúk kirakják ezeket ha beleegyeztek és ti lányok is kirakhatjátok ha úgy gondoljátok hogy aranyos. Az élet túl rövid ahhoz hogy mindenen szomorkodjunk ami az utunkba kerül, és szagoljunk bele a rozsába, mert nem lesz rá még egy lehetőségünk, tehát ne pocsékold az idődet, ragadd meg a lehetőségeket, mert mindig van több rózsa amiben illatozhatsz.

Már először is látszott, hogy ez az írás azért eléggé kiemelkedik a szokványos, zéró mondanivalóval rendelkező "tartalom" közül, így hát, noha nem teljesen értettem egyet mindenben, de nagyon megtetszett, már csak azért is, mert az írója mert gondolkodni és szembe menni az árral, ez egyértelmű volt. Legszívesebben tehát én is kiírtam volna, de rögtön elképzeltem a "menő fiúk" reakcióját, amiben a cikket és íróját mindennek elmondják, velem együtt persze, és úgy döntöttem, gyarló az ember, hogy nekem ez most nem kell.

Az írást tehát első sorban lányok osztogatták meg az elején, először meglehetősen bátortalanul (én például a "Van benne vmi igazság" kommentárral láttam először), a már említett "menő fiúk" azonban nagy meglepetésemre nem igazán foglalkoztak az írással. Nem volt vérre menő oltogatás, és teljes porbaalázás, ahogy vártam volna, valószínűleg azért, mert egészegyszerűen semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a dolognak.

A lányok pedig, látva, hogy attól még nem esnek ki a "menő csaj" kategóriából, és nem vesztik el a "menő fiúk" elismerését, hogy egy ilyen tartalomhoz adják a nevüket, elkezdték egyre bátrabban osztani az infót, "nagyon igaz", és ehhez hasonló fémjelzésekkel.

A nagy fordulat ezután történt, mert miután a fiúk szembesültek a lányok lelkesedésével, egyre többen kezdtek el maguk is kiállni az írás mellett, még olyanok is, akikről korábban egyáltalán nem gondoltam volna ezt. Úgy tűnt, hogy sikerült az árral szemben meghekkelni a médiát, az érdektelenség leple alatt kijátszani a kezdeti elutasítást, és a megerősödés után a "menőbb", az általános társadalmi elvárásokat Istenként tisztelő réteget is megnyerni az ügynek. Bizony, egy ilyen kis eset bizonyítja, hogy az átlagos "menő" fiúk és lányok, korántsem egyéniségek önmagukban, csupán mindig az általános trendek és a közízlés irányába haladnak, és néha egy-egy becsúszott hiba által látszólag rendkívül vicces önellentmondásokba lehet ezáltal hajszolni a közösségi média apraja-nagyját. Tudtuk ezt már persze régebben is, de íme, itt egy bizonyíték.

Lehet hogy kicsit túlértékelem ezt a jelenséget, de játsszunk egy gondolatkísérletet: ha véletlenül normális gondolkodású emberek kezébe kerülne a média jelentős része, és ehhez hasonló, jól megtervezett, ügyesen kivitelezett "akciókkal" elkezdenék azt sugallni, hogy a "menő fiúk" és "menő lányok" mondjuk olyanok, amilyeneket ez az írás leír, akkor valószínűleg mennyi az esélye, hogy rövid időn belül ténylegesen egy teljes társadalom változna át az írás által felállított eszményképpé? Szerintem meglehetősen magas.

Szóval, sajnos nem tudom, hogy ki írta ezt a szösszenetet, de nagy respektem neki, én biztos nem mertem volna. A facebookon pedig ezek szerint még mindig megéri odafigyelni, néha történnek érdekességek. Házi feladat: mindenki tegyen szert egy jelentős médiumra!

Azt hihetnénk, hogy ha máskor nem is, de ez a karácsony környéke egy olyan időszak, amikor mindenki boldog, mindenki mosolyog egymásra, akárcsak minden normális karácsonyi filmben. Persze valószínűleg minden tapasztalt Földlakó tudja, hogy a gyakorlatban általában nem szoktak ilyen természetszerűen működni ezek a dolgok.

Még pénteken történt, hogy villamossal közelítettem meg kedvenc székesfővárosunk szívét, és mivel még viszonylag korán volt, újra átélhettem a munkába / iskolába menős hering-élményt, ami mostanában meglehetősen kimaradt az életemből. Nekem tökéletesen biztonságos helyem volt valamelyik ficakban, mivel végállomástól végállomásig közlekedtem az -eszközzel, másoknak viszont nem volt ekkora szerencséje, és az utazóközösség ideiglenesebben jelenlévő (értsd: csak pár megállóra felszálló / hamarosan leszálló) része hamar áthatolhatatlan úttorlaszt képzett az ajtók környékén. A folyatást már valószínűleg mindenki ki tudja találni, néhány megállón belül felbukkant a nap Jólmegmondó Nénije, és rögtön megkezdte a tudatlan pestiek okítását:

- Mit állnak már itt, így nem lehet felszállni, menjenek már beljebb!
- Na persze, menjen maga, ha tud!
- Ó, kérem, nem kell félni, táncparkett van itt, csak nem kéne ott megrekedni az ajtónál
- Táncparkett, persze. Fejezze már be!

Itt vége is lett a dialógusnak, ami egyébként, gondolhatjátok, nem egy kerekasztal-beszélgetés stílusában folyt. No de ne ijedjetek meg, ezen még nem akadtam fel, annyira vidéki én sem vagyok, egy rövid mosollyal nyugtáztam, hogy kéremszépen itt műsor van, tényleg felemelő érzés egy max 500 fős mikrotársadalom tagjaként, no de nem kellett sokat várni a második felvonásra, ezúttal egy testesebb úr próbált meg, számomra teljesen érthetetlen célból (egyébként egy megállóban) az ajtó közelébe furakodni. Gondolom elég elővigyázatlan volt, és nemsokára az egyik testi épségét sértő utas (nő) ki is fakadt:

- Ne furakodjon már, hát nem most kell leszállni, hanem már eddig kellett volna!
- Én nem akarok leszállni!
- Hát akkor meg mit furakodik itt, adjon már helyet másoknak is!!
- Maga adjon helyet, maga rohadt féreg ()
- Maga a rohadt féreg, hát ilyen dög nagy ember, aztán ott terpeszkedik...

Szerencsére mindketten viszonylag jól fogadták a kritikát, mondjuk ha engem így valaki spontán le-rohadt-férgezett volna, akkor még másnapig is hallgathatta volna az oltásaimat, ők aztán hamar elcsendesedtek, bár volt olyan pont, amikor elindultam kifelé a biztos helyemről, hogy majd amikor a csávó nekitámad a nőnek, akkor közéjük álljak, de ez szerencsére nem történt meg. Mindez karácsony előnapján. True story.

De hogy azért pozitív példát is mondjak, sok esetben működött ez az egymásra mosolygós, egymásban az embert felismerős dolog, például a karácsonyi vásárlás egyik kiemelkedő pontja volt, amikor megosztottam az aprómat (nagyjából kétezer forintom volt százasokban, kétszázasakban, meg húszasok-tízesek stb. alakjában) egy boltos nénivel, aki azokat "kincseknek" nevezte, még el is engedett valamennyit az árból, meg mosolygott sokat, végül egy boldog karácsonnyal váltunk el, egyébként ezt szeretem a legjobban a karácsonyban, nagyon felemelő érzés egy ilyen beszélgetést egy egymásra mosolygós "Boldog karácsony"-nyal zárni, és ezt most még ma meg is tehetjük.

Mostanában sokat gondolkozom ezen a kávé-dolgon. Már régebben is szerettem a kávét, és mondjuk egy vasárnapi reggelinél, vagy hasonló esetekben ittam is persze, de korábban ez egy amolyan kakaó-szinten mozgott, jajj de finom, meg mégis csak legyen mivel inni a cukrot ugyebár, nyami-nyami, ilyesmik. Aztán idéntől saját szobánk van a koleszban, használhatunk már vízforralót, így adott volt a lehetőség, hát vittem is egy csomagnyi háromazegyben kávét, hogy jó lesz majd, ha fáradt leszek.

Aztán persze, ahogy az lenni szokott, egyre jobban elkezdett fogyni a kávé, és - ami még jobban zavart - hogy a "jajj de finom"-aspektus mellé bejött egy másik is, a "segít felkelni". Már csak azért is, mert láttam már pár utat, ami így indult, aztán folytatódott a "másképpen már nem is tudok felkelni"-vel, és beletorkollott a függőségbe, amiről nem tudom hogy mennyire erős, mennyire zavaró, mennyire meghatározó, de függőség, és mint ilyen kicsit húzódozom tőle, igen, minden más függőségtől is, lehet én vagyok a hülye, de ez van.

Úgyhogy ezért a nagy gondolkodás, hogy vajon hogy ne rontsam el, vajon hol a határ, meg ilyesmik. Meg még mutatok nektek jó kis videót is a témában:

Aki lemaradt volna világhírnevem első megcsillanásairól, annak mutatom, hogy az alábbi videó egyik századmásodpercében én is feltűnök, egy "sok program" - szerűséget próbálnék elhebegni, aztán elillan a varázs, továbbmegy a kamera, és egy másik osztálytársam fog hozzá, szintén kicsit hebegve, a jelentéstartalom megformálásához.

Hatodik perc!

Érdemes megnézni egyébként az egész videót, ez az a nő, akiről itt meséltem, bár az egész részt nézve sokkal antipatikusabbnak tűnik, ahogy hozzáfog ehhez az egészhez, némi primitívséggel, némi provokációval, némi sugallt demagógiával, és tudomisén még mivel.

De egyik osztálytársam becsülendő módon beoltotta, úgyhogy visszaállt a világ helyes rendje. A jelenség a 6. perc környékén történik. Mára ennyit, később még jelentkezem!

update: nem mükszik az embed-kód, itt a link: http://videotar.mtv.hu/Kategoriak/Angi%20jelenti.aspx

Ovis koromban szerelmes voltam egy lányba. Szép hosszú szőke haja volt, és már kisgyerekként is átéreztem, hogy nem lenne jó soha többet nem látni az ovi után. Szerencsére tudtam, hogy melyik iskolába készül a leányzó, és kijártam a szüleimnél (már ezt is én döntöttem el, hehe), hogy engem is oda írassanak be. Ez az iskola - ahová később négy éven át jártam - egy német nemzetiségű suli volt, ami azt jelentette, hogy elvileg (ez viszont sosem jelentette azt, hogy gyakorlatilag is) egyes tantárgyakat (technika és környezet) németül tanultunk volna, illetve heti öt órában tanultuk magát a nyelvet is. Ennek megfelelően nekem németül jól kéne tudnom. A valóság azért nem teljesen ez, a második, majd a harmadik iskolámban (vagyis Pannonhalmán) is, mondjuk így, szinte újra kellett kezdenem a nyelvet. Ma ott állok, hogy ha találkozom valamilyen német emberrel, akkor elég jól el tudok beszélgetni vele erről-arról, megértem, amit mondanak, ilyesmi. Bár ebben azért sokkal nagyobb segítség volt az a pár hét, amit németek közelében töltöttem ilyen-olyan testvériskolai kapcsolatok révén, mint az iskolai tanulmányok. Ezzel én nagyjából egyébként meg is vagyok elégedve. Természetesen tanulok tovább, hiszen tervezek egy nyelvvizsgát is, meg egyébként is, tetszik a német, de már most is sokszor okoz örömet, hogy ki tudom magam fejezni.

Idén nyáron viszont voltam Rómában, ahol kiderült (amit már sejtettem), hogy a némettel egyes országokban nem megyek semmire sem. Rómában, bár az ismerősök azzal riogattak, hogy az olaszok semmilyen idegen nyelvet sem ismernek, szinte mindenki tudott angolul, és szinte senki sem németül. A családomban pedig nővérem és én tudunk németül, és a nyelvtudás valahol itt ki is merül. Ettől függetlenül nem volt semmi probléma, én a párszáz órányi magyar felirattal nézett sorozatok / filmek -ből szerzett passzív tudásommal el tudtam intézni mindent. Ez is jó érzés volt, hogy végülis alig ismerek pár szót, de azért lehet hasznosítani, mert az angol egy ilyen nyelv. Így aztán megszerettem az angolt is, és elhatároztam, hogy - habár eddig is kellett volna - ezután még jobban azon leszek, hogy minél jobban elsajátítsam.

Ehhez nagyon kapóra jött, hogy idén kaptam egy új angoltanárt. Én az előzőt is szerettem, de igaz ami igaz: ez az új sokkal szigorúbb, sokkal hajtósabb - és sokkal jobb is. Elkezdtünk tanulni, rendkívül jó érzés, főleg, hogy egy olyan nyelvet, amihez ezeregy élmény kötődik, hogy ezt milyen sok helyen tudod felhasználni. Öröm a tanulása, tényleg. Szerdán megírtam életem első angoldolgozatát is. A nyelvtan ment, viszont van például a Pronunciation nevezetű rész, ami arról szól, hogy mondd meg a még sohasem látott x szóról, hogy melyik szótagja a hangsúlyos, aztán hozzál még példákat, amiben az adott betű hasonlóan ejtetik ki. Mondanom sem kell, ez egy németesnek rendkívül új probléma (még egy latinosnak is), és nekem személy szerint rohadtul nem megy ez a dolog (vannak, akik mindig ráhibáznak, hát én nem), szóval ezt most szidom rendesen. A másik nyalánkság a Listening persze, amikor odatesznek neked egy koreai csávót egy nyüzsgő - visszhangzó repülőtér közepére, plusz még megkérik, hogy a fontosabb dolgokat hadarja el a legjobb tudása szerint, nyilván mindent meg fogsz érteni belőle, igen, persze. És akkor a Reading & Writing & Speaking (gyk. olvass, írj, beszélj - angolul, persze) trió még nem is volt, de ne aggódjatok: lesz, már előre várom.

De legalább megtanulom a nyelvet, várom már nagyon, amikor mondjuk első hallásra megértek egy dalszöveget, egy filmet, vagy egy csávó hadarását.

A harmadik nyelv, amivel foglalkozom még, az a latin, de azért az nem kicsit más. Ott inkább az a poén, amikor eredeti nyelven fordítasz Cicerot meg Vergiliust, azok azért tényleg nagyon jó dolgok, meg az egész nyelvnek van egy elég rendes profizmus-szaga, mégis csak ezer éveken keresztül csiszolódott - javult a latin, arról nem is beszélve, hogy még nemrég is a világ egyik uralkodó nyelve volt. Számos tudományban mind a mai napig használják, és a többi. Nem azt mondom, hogy egy hétköznapi értelemben is hasznos nyelv, de azokkal sem értek egyet, akik elmondják, hogy latinul úgysem fogsz beszélni soha, szóval semmi értelme sincs, és ezzel el is intézik az egészet. Mert egy nyelv mást is adhat, mint azt, hogy beszéled, aki meg ezt nem érzi át, azt csak sajnálni tudom. Én is gondolkodom rajta néha, hogy nem-e kellett volna inkább franciát tanulni, és nyilván meglettek volna a maga előnyei, de nem szabad azt hinnem, hogy ennek nincsenek meg. Erről még sok szót tudnék szaporítani, de inkább most ne.

Még nyáron mutatta egy osztálytársam a Piros Pirula Projekt nevezetű blogot. Olvasgattam már párszor előtte is különféle összeesküvés-elméletesdi honlapot, blogot, könyvet stb, de azért ebben a műfajban meglehetősen sok torzítással, demagógiával, hazugsággal, vagy egyértelmű hülyeséggel találkozik az ember, ami nyilván nem jó, és időfecsérléssé teszi az olvasgatást. És bár ezen a pirospirulás oldalon is összehúzódik néha az ember szemöldöke, de szerintem gondolatébresztőnek egyáltalán nem rossz a lap.

Nemrég pedig a Projekt kijött egy saját "filmmel" is, Az Üzenet címmel. Fent van a youtubeon, meg lehet nézni, meg is nézték sokat, volt belőle index-cikk, satöbbi. Amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is, viszont vannak benne olyan párhuzamvonások, amikre tényleg nem lehet ráfogni, hogy véletlen. Több részre tagolt a film, nekem az első rész után is leesett az állam, szerintem érdemes megnézni, aztán legfeljebb azt mondjátok, hogy hülyeség, és hagyjátok az egészet. Vagy végignézitek, és azután mondjátok ezt, mindenesetre pár gondolaton érdemes elmorfondírozni benne szerintem.

Lelövöm a kisebbik poént: egy Vodafone-reklámról szól a film:

Na, szerintetek milyen?

Ma reggel (értsd: hajnalban) töridogát írtunk, ami egyébként nem volt nehéz, hamar be is fejeztük, utána mentünk volna reggelizni (mert ugyebár ez a nulladik órában volt), de olyan korán volt, hogy még a hetedikesek kezdték el a kajálást (akik egyébként már előttünk húsz perccel szoktak), és zárva volt az ebédlő. Szerencsére sokat nem kellett várni, megjelentek az emlegetett hetedikesek, de velük együtt egy amolyan "forgatócsoport" is, kamerás és mikrofonos bácsi, dekoratív bemondónéni. Éppen a kajálni menő hetedikeseket akarták felvenni, én meg gondoltam, közéjük vegyülve próbálok bejutni az ebédlőbe, aztán később jöttem rá, hogy ez így közel a két méterhez kicsit nehéz lesz, röhögtek is a szemtanúk, hogy jó lesz még a felvétel egy ilyen "keresd a hibát"-stílusú játékhoz.

A hetedikes diáksereg után az iskola igazgatója jelent meg, és rögtön hozzánk (a töridogával végzett tizenegyedikesekhez) jött, hogy melyikünk szeretne szerepelni a tévében? Egyikünk sem szeretett volna, mindenki hevesen tiltakozott, szóval a hardworkot a legkevésbé tiltakozó osztálytársam nyerhette el. Röhögtünk egyet, hogy hogy megszívta, aztán fogtuk magunkat és mentünk kajálni.

Csakhogy, pár perc múlva felbukkant ez a srác a szobánkban (mert hogy szobatársak is vagyunk), hogy a forgatóbácsik a szobában szeretnék csinálni a felvételt, és le kéne kamerázni, ahogy beveti az ágyát, meg miegymás. Így kerültünk mi is a képbe, a szoba népe, és így nekünk is kellett nyilatkoznunk Pannonhalmáról, a nehézségekről meg az előnyökről, és még sok minden másról. A dekoratív bemondónéni bevetette az osztálytársam ágyát, és közben viccesen lefikázta hogy milyen rendetlen - panem et circenses. De egyébként jó fejek voltak, meg minden.

És amiről igazából most írni szerettem volna, az pont ez, hogy milyen kemény szakma lehet ez az interjúvolós - híradós néni-szerep. Ez az itteni bemondócsaj gyakorlatilag fél perc alatt a bizalmunkba férkőzött, és onnantól úgy mozgott a szobánkban meg úgy pakolgatta a cuccainkat, ahogy azt nem csak az idén jött osztálytársunk nem meri még, de a saját szüleinknek sem engedjük meg. Komolyan. És ráadásul mi még ilyen szupertoleráns bencés diákság vagyunk (meg egy fél mosollyal kenyérre lehet minket kenni, ha nő az illető, de az már más kérdés), de gondolom egy ilyen forgatócsoport megy néha a nyócker mélyére, a hótkomoly (csuklóból elutasító) politikus-bankár-mittudoménmilyen emberekhez, meg még tudomisén hogy hova. Kemény meló lehet, ha valaki abból keresi a pénzét, hogy az emberek bizalmába férkőzik gyakorlatilag zéró idő alatt, és random témájú beszélgetéseket végez tök ismeretlenekkel.

A dologról az idegenvezetés révén van egy kis tapasztalatom, amikor már az első hetem végén is kezdett nagyon unalmas lenni, hogy naponta három harmincfős csoporttal kell összebarátkozni (mert valamilyen szinten muszáj összebarátkozni), pedig itt tényleg csak egy pár perces laza csevejről van szó, sztenderd kérdésekkel (honnan jöttek, először vannak itt, hogy tetszik az apátság?). És akkor képzeljük el ehhez képest ezt a híradósi (vagy hogy hívják ezt) munkát. Nehéz munka, másrészről meg biztos megvannak a maga szépségei...

Valami ilyesmit akartam elmondani, nem tudom mennyire ment át.

Szeretnék nektek mesélni egy kalandról. Biztos tudjátok rólam (mert itt is leírtam már ezerszer), hogy mostanában az a legújabb legkedvesebb szórakozásom, hogy amikor éppen unatkozom, és már végképp nincsen mit csinálni, akkor fotózni kezdek. Egyébként meg kell hogy ismételjem, ez nagyon jó dolog. Na de most nem erről szeretnék beszélni.

Van a fotózásnak az a része, amikor nyakunkba vesszük a környéket, és elkezdünk fotótémákra vadászva sétálni egyet. Ilyet mostanában nyilván én is sokszor csinálok, és el kell hogy mondjam, ez is nagyon jó dolog. Megismerni a környéket, megszeretni olyan helyeket, amikkel később még lehet valamit kezdeni - mondjuk visszavonulni oda olyankor, amikor éppen nem akarunk emberek között lenni, vagy ilyesmik -, vagy csak kiszellőztetni néha az agyunkat - kell ez. Na, de hogy végre rátérjek a lényegre, múltkor, amikor így sétálgattam, észrevettem egy mező szélén egy házat, ami szemmel láthatólag elhagyatottan árválkodott már ott egy ideje. Rögtön elhatároztam, hogy vissza fogok menni egyszer, és közelebbről is megnézem, bár akkor már nem volt több időm.

Aztán később vissza is mentem. Először körbejártam a házat, aztán szép lassan bementem. Nagyon izgalmas volt, és persze nagyon félelmetes is: a házban még bútorok, egy pár csizma stb. voltak a sok törmelék és por alatt. Sajnos nem találtam semmi különöset, a fiókokban - szekrényekben már nem volt semmi. Nagyjából negyed óráig lehettem bent, aztán kint még megkerültem párszor, készítettem fotókat is (mert hát elvileg erre ment ki a játék), aztán indultam is, hogy legújabb felfedezésemet elújságoljam az osztálytársaknak.

Az egyik barátomnak rögtön fel is csillant a szeme (idealizálok): hiszen ő is ismer egy elhagyatott házat, teljesen máshol. Másnap meg is kezdtük a keresést, és tényleg, nagyjából egy órányival odébb, de találtunk egy másik, ráadásul még rejtélyesebb-kalandosabb elhagyatott házat.

Ez például egy falu szélén volt (de nagyon szélen), eldugva egy domboldalba, és volt egy pincéje is, amit a homokkő-lankába vájtak bele valakik, akik aztán később ott hagyták a házat. Itt is találtunk néhány cuccot, habverőt, hajdaueroló felszerelést, kanalat stb., bár itt bútorok már nem voltak.

Elhagyatott házakat felfedezni szerintem nagyon jó dolog. Volt, akinek mondtam, és rögtön a betöréssel hasonlította össze, bár én is gondolkoztam már ezen. De azért vannak különbségek. Egyrészt, azzal nem ártok senkinek, hogy egy már rég elhagyatott házba bekukkantok. Nem is viszek el semmit (na jó, ha találnék, talán elvinnék). Viszont ennek is megvan az az öröme, amit egyébként Christopher Nolan is megfogalmaz a Following-ban. Belepillanthatsz valakinek az életében, és: most jön a lényeg! Időt is utazhatsz, mert egy már lezajlott, egy múltban lévő életbe pillanthatsz bele! (vö.: ezzel). Szívesen ragoznám még, de most lejárt az egyórás gépidő, viszont az biztos, hogy még keresgélni fogok az elhagyatott házak után, remélem, fogok találni még eredetibb állapotban lévőt is.

Oldalak