Vannak minden embernek nagyon mélyről gyökerező, alapvető elvei. Olyanok, hogy mire lennék képes, ha már nem lenne pénzem és éheznék, mit tennék meg a saját boldogságomért, hol húznám meg a határt egyes szituációkban, hogy állok hozzá a többi emberhez, és hasonlók. Azt gondolnánk, hogy az az ember, aki ragaszkodik ezekhez a saját elvekhez, az már jó úton jár. Egyszer kedvem volna részegre innom magam, lehet, hogy nem rám vallana, de végülis ettől még én egy jó ember maradok, mert ugyanakkor sosem tudnék lopni, gyilkolni, meg lányokat felszedni egy estére és aztán úgy hagyni ott, hogy soha többet meg se találjon. És még sokminden mást se, természetesen. Végülis a részegeskedés, és még egy sor kellemes, vagy csak hanyagságból nem kontrollált cselekvés (csúnya beszéd?), tök felszínes dolgok, egy embert közel sem ezek a dolgok határozzák meg, hanem a mélyebb gondolatok, nem? De. Csak ha találkozol egy emberrel, akkor nagyon nem ezekről az alap dolgokról fog megítélni, amiket első blikkre nem is lát vagy érzékel, hanem sokkal inkább a külsőségekről. Pech. De ezért áldozatokat kell hozni, folyamatosan. Lehet, hogy jó lenne valamit csinálni, és még elméletben nem is lenne olyan gázos dolog, de sokszor nem szabad, vissza kell fognunk magunkat, hogy kifelé azt a képet kommunikálhassuk le magunkról, ahogyan mi is látjuk magunkat. Lehetek én a világ legértelmesebb embere, de ha életem lányával matt részegen találkozom, akkor az egy veszett ügy. És én most egy nagyon szélsőséges példát hoztam, de ez ugyanúgy igaz minden másra - oda kell figyelni, és kontrollálni kell az aprónak tűnő külsőségeket is, hogy azok maradhassunk, akik szeretnénk. Kézbe kell venni az irányítást, még ha egy amolyan árral való sodródás könnyebb is lenne sokszor. Vedd a kezedbe!

Van ez az intézmény, hogy PenFriend. Arról szól, hogy vannak különféle közösségi szájtok, ahol megadhatod, hogy te egy ilyen idős olyan nemű és amolyan érdeklődési körű ember vagy, és kidob neked a rendszer hozzád hasonló embereket, a világ minden pontjáról, akikkel aztán felveheted a kapcsolatot (e-mailben vagy levélben). Ez persze nagyszerű, mert leomolhatnak a miszticitás falai az egymástól messze élők között, nem fogjuk azt hinni, hogy párezer kilométerrel odébb már teljesen más emberek élnek (ezt meg egy EU-s bizottsági tagtól hallottam egyébként szó szerint így).

De most elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne már, ha létezne a TimeMashineFriendség intézménye is, vagyis hogy kereshetnél hozzád hasonló, veled egy helyen élő embereket, akik ugyanakkor nem a Te korodban, hanem sokkal később / korábban éltek. Persze ez töritanulás közben jutott az eszembe (mostanában túl sokat tanulok történelmet, tegnap TZ, holnap vizsga, sok lesz ez már), milyen jó lenne levelet váltani Szent Lászlóval vagy I. Istvánnal. Vajon tényleg olyan jó emberek voltak, ahogy mondják? Vagy bunkó tahók voltak, akik ugyanakkor értettek kicsit a dologhoz? Érdekes kérdés.

Még egy hét és két nap a suliból.

Biztos mindenki érzett már olyat, hogy egyszer csak jön a "hullám", betelítenek a teendők, semmi időd, és ha nagy nehezen belekezdesz valamire, akkor meg arra kell hogy rájöjj, hogy minden mással nem haladsz semmit. És ez szar érzés, nem is kell mondanom, hogy miért.

Én most még inkább áldásnak, mint átoknak fogom fel, hogy ha éppen unatkoznék, akkor mindig van valami, amihez odakaphatok - egy kis programozás, egy kis Diákönkormányzatosdi, vagy éppen tanulni valamit. Viszont hamar előjönnek a sürgető határidők, amikor már annyi nem vicces mindez, és olyankor ki kell dolgozni egy stratégiát, hogy hogyan tudjad minden egyes napodat jól kihasználni, hogy ne csak elrepüljön feletted az idő, mert az ilyenkor nagyon kínos tud lenni.

Én most erre egy háromlépcsős kis technikát vezettem be: a telefonon a teendők közé mentem a célokat úgy általában, hogy miket szeretnék megcsinálni, ezek közül a héten esedékes dolgokat felírom a padomra, ami egész nap előttem van ugyebár (de nem vagyok vandál, egy műanyag könyökalátétre firkálok), valamint a napi teendőket felírom egy kis lapra, azok mennek be farzsebbe, aztán este jöhet az ejnyje-bejnyje, ha valami nem jött össze, és a fogadkozás, hogy "majd holnap". Vagy ha csak szimplán boldog voltam aznap, akkor az kiváltja az aznapi munkát, mert állítólag ez az egész arra megy ki, hogy elfoglaljam, elfogadtassam magam, és ezáltal boldog legyek. Vagy valami ilyesmi.

Megváltozik a YouTube és a Google logója, a Twitter kezdőlapon hozza a #royalwedding-taggelt posztokat, a Facebookon minden második képről ugyanazoknak az embereknek a képe vigyorog ránk - és még a villamoson is mindenki erről beszél.

Pénteken ebédnél bekapcsolom a tévét, hogy megnézek valami jóféle Állítólag-ot, vagy hasonlót. Van ugyebár ez a csatorna, hogy magyar televízió, aminek a bal felső sarkában már ficegett napok óta valami utalás, hogy itten esküvőt fognak közvetíteni, de mivel ez alatt a pár nap alatt össz-vissz pár másodpercnyit néztem tévét, ezért nem nagyon jutott el az agyamig, szóval csak a válogatott leányismerősök előrejelzéseiből jöttem végül rá, hogy mi történik.

Gondoltam, belenézek, hogy ugyan milyen egy amolyan igazi mesebeli hercegi esküvő. Igazából amin kiakadtam, az a kommentár volt, mert kommentálták az eseményt rendesen, mintha egy meccset vagy egy forma1-es futamot látnánk ("Ezt a kocsit egyébként 1903-ban építette egy olasz mester ... ez a kanyar, amit most bevesznek, a legélesebb az út során, látjuk is, hogy küzködnek a lovászfiúk..."). Egyébként bennem valahogy így tényleg nem hagyott nagy nyomot ez az egész, noha magáról az esküvő-részről már lemaradtam. Persze valószínűleg ott a hiba, hogy fiú vagyok, és akkor nekem ez így nem.

Azóta már szabályos hájpolás van, sztár lesz a látványosan unatkozó kislány, és tudósítás megy a nászútról is. Tudom, ritkán van ilyen. Kibírom.

Ha két éve azt mondták volna nekem, hogy közösségi oldal, akkor rögtön az iWiW-re és a myVIP-re gondoltam volna, és arra, hogy "az az oldal, amire ránézek hetente kétszer, megnézem, hogy jött-e levelem, esetleg megnézem a szebbik ismerősök legújabb képeit, és megyek is el.". Ha most azt mondanák nekem, hogy közösségi oldal, akkor rögtön a facebook-ra gondolnék, és arra, hogy "az az oldal, amelyik egész nap nyitva van a böngészőmben, vagy a telefonomon, naponta majd' egy órát eltöltök rajta, megosztom másokkal az élményeimet, és figyelemmel kísérem mások életét, kommentelek, levelezek, lájkolok, használom az alkalmazásokat, és még sokminden mást". Persze nem kell sokat gondolkodni azon, hogy mivel (volt) több a facebook, mint az iwiw. A facebookon minden percről-percre zajlik, számos felületen üzenhetek az ismerőseimnek, ráadásul nem csak a magyaroknak, hanem mindenkinek szerte a világban. Egy szóval csinálhatom azt, amire egy "közösségi" szolgáltatás valóban való: kommunikálhatok másokkal; ettől az egész borzalmasan élő lesz (meg attól, hogy JavaScriptben van programozva, de nem ez a lényeg most).

Persze szép és jó ez, hogy onlájn kommunikáció, de manapság egyre többen felteszik a kérdést, hogy vajon ez az oldal tényleg annyira jó, mint amilyennek az a felhasználók viselkedéséből tűnik? Emlékszem, egy időben folyton azzal nyaggattak az osztálytársaim, hogy miért lógok annyit a fészbúkon - sokáig nem értettem őket, hiszen ha nem lenne ez, akkor csak unatkoznék egész nap, gondoltam, és nem értettem, hogy az miért lenne bármivel is jobb. Aztán egy idő után rá kellett jönnöm, hogy tényleg túl sok időt töltök az ismerősök mindenféle posztjainak olvasgatásával és az azokra való reagálással, igazából több időt, mint bármi mással. Így hát hoztam egy döntést, hogy telefonról nem fogok felmenni az oldalra, így legdurvább esetben is 10-20 percre szűkíthetem ezt a céltalan szörfölést.

Azóta viszont többször is elgondolkodtam ezen a fészbúk-témán. Az egyik legnagyobb rejtély a "posztolás" tevékenysége körül van számomra. Tudniillik: megfigyeltem magamon, hogy csomószor késztetést érzek arra, hogy kiírjak valamit, amit tulajdonképpen csak én értek, senki más. Így ez egy teljesen haszontalan információ, ami nyilván senkit sem érdekel, viszont megvan az az illúziója a dolognak, hogy "megosztottam valakivel", szélnek eresztettem a bánatomat-örömömet, stb. Az a vicces (vagy nem vicces, mindenki döntse el maga), hogy ez személyesen persze nem működhetne. Ha nekem például bántja valami a szívecskémet, akkor nem tehetek arról egy barátomnak se homályos utalást, mert vagy utánakérdez, és akkor már nem lenne bátorság ki is fejteni, vagy elhajt engem, hogy "haggyámá', kit érdekel?!". Szóval, valós kommunikációban minden magával von valamilyen következményt - utánakérdeznek, elhajtanak, vagy csak ott az esély, hogy megjegyzik, amit mondasz, és később még rossz helyzetbe kerülhetsz miatta (vagy éppen jóba). Viszont onlájn nagyon sokszor elmaradnak ezek a következmények - ha utánakérdeznek, egyszerűen nem válaszolsz (úgysem olyan direkt egy kérdés onlájn, mint offlájn), ha lehordanak, akkor visszaoltasz, hogy "nem kell olvasni [blogomat sem kell ne szóljá be ]", de a legvalószínűbb az, hogy egyszerűen a kutya sem olvassa el azt, amit kiírsz... de mindez nem jelenti azt, hogy nincs meg az a "na-most-ezt-elmondtam-valakinek"-érzés. Így aztán nyilván vonzóbb lehet ez a fajta "kommunikáció", mint a valódi, de ne dőljünk be, hosszú távon sokkal kifizetődőbb face 2 face beszélgetni egymással

Jó lenne ezt a másik oldalról is megvizsgálni, hogy miért jó az, ha mások egysorosait olvasgatjuk, de arra most lusta vagyok.

Múltkor amikor írtam egy bejegyzést, eszembe jutott, hogy milyen sokszor írok Pannonhalmáról, és hogy ez milyen gáz / ciki, nem lesz ez így jó. A közel háromszázból 50-ben van említés róla kb, legtöbbször siránkozás, hogy milyen rossz nekem ott, és hasonlók. E miatt azért szégyellem is magam egy picit. Emlékszem például, amikor még nem jártam oda, már kábé két évvel előtte azon izgultam, hogy jajj, csak felvegyenek. Ez volt számomra az álomiskola, és tényleg azt gondoltam, hogy ha oda bekerülök, akkor már rendben is vagyok, csak odáig még érjünk el valahogy. Jól emlékszem arra a reggelre is, amikor felkerültek a felvételi-eredmények az internetre. Hajnalban berontottak a szobámba, és elkezdték keresgélni a gépemen a suli honlapját, aztán volt nagy üdvrivalgás, hogy hurrá, felvettek. És most ott vagyok. Az első év fantasztikus volt. Bár először megijedtem, amikor aláíratták velem a házirendet, és ott ilyen "ha leejtetted a ceruzádat tanulás közben, fel kell állnod", és ehhez hasonló szabályok voltak, de végül azért kiderült, hogy mégsem olyan zord hely ez, mint elsőre látszott, sőt. Jó élmény volt, hogy nem felügyeltek rád folyton a szüleid, és bizonyos keretek között azt csináltál, amit szerettél volna. Ráadásul nagyon sok program közül lehetett választani, sok olyan közül is, ami után otthon órákat utazgathattam volna - itt minden egy épületen belül volt. Az egész hangulat más volt, mint az előző iskolámban, azt hiszem, sokkal inkább felnőttnek kezeltek minket, mint előtte.

A második nagyon pozitív tapasztalat az osztálytársak körül volt, bár a hetedik osztályban én még teljes gőzzel meg akartam győzni a többieket, hogy hülye vagyok. Volt akkoriban pár "problémám", és nem egyszer röhögve csináltam olyan hülyeségeket, amik már az oviban is kínosak lettek volna - és pár perccel később magam sem értettem, hogy ezt most miért csináltam. Egy szóval, a beilleszkedés nem volt éppen könnyű, főleg, hogy áldozatos munkám (mármint meggyőzni a többieket a gyökérségemről) számtalan esetben sikerrel járt, és sokaknál még a mai napig sem sikerült tisztára mosni magam (igaz, nem is célom mindenkinél bevágódni). Viszont ennek ellenére is volt, hogy beszélgettem pár emberrel, úgy értem komolyan, nem hülyéskedve, és hamar észrevettem, hogy sokakkal sokkal komolyabb, vagy nekem fontosabb témákról is lehet beszélni, mint ahogy én azt korábban megszoktam. Persze ez akkoriban csak az ufó-teóriák hosszas ecsetelését, meg a csillagászat egyéb témáit jelentette, de nagyon élveztem, hogy szinte mindenki hozzá tud szólni mindenféle témákhoz.

Na mindegy, most nem akarom elmesélni mind az eddigi négy évet, elég annyit erről, hogy kiderült még több előnye, de azt gondolom, felfedeztem pár hátrányát is a helynek. Igaz, a hátrányokról nehéz beszélni. Nem tudom, hogy például az egyetemi éveim alatt mit fogok gondolni ezekről a "hátrányokról". Ott van például ez a lány-dolog (persze, én is nevetek, hogy mindig ezt hozom fel, de ez fontos, higgyétek el). Most persze komoly kétségeim vannak, hogy egészséges-e az ellenkező nemtől ennyire elszakítottan élni. Sok fiú, idejük nagy részében összezárva, lányok nélkül... erről mindenki rögtön gondol valamire, de még ha nem is azonnal a legszélsőségesebb dolgokra gondolunk... vannak dolgok, amiket lányokkal, vannak dolgok, amiket fiúkkal lehet jobban megbeszélni. Ez tény, még akkor is, ha tinédzser-korban könnyen a szőnyeg alá söpörjük, és ezt a beszélgetős-jelleget a fiúknak hagyjuk meg, míg a lányoknak valami egészen más szerepet szánunk, ugyebár (mármint mi, fiúk). Ugyanakkor így pár év után már kezdene igazán jól esni, ha lennének lányok is körülöttem, akik... ...hát, igazából nem is pontosan tudom, hogy mit várnék a helyzettől, csak azt érzem egész egyszerűen, hogy valahogy jobb lenne. De lehet, hogy csak nekem ilyen fontos, nem tudom. Viszont, hogy ha nem Pannonhalmára járnék, akkor lehet, hogy most én is olyan paraszt lennék a lányokhoz, mint azok a pesti köcsögök, akik fütyülgetnek a csajok után, vagy minden további nélkül letapiznak egy mellettük elhaladót (láttam már ilyet, sajnos)... szóval lehet, hogy amit most átoknak fogok fel, arról később másképp fogok gondolkodni.

És ami még érdekesebb: van egy csomó dolog, ami nekünk "vonzóvá" vált, még akkor is, ha korábban utáltuk, és a többség még most is. Ilyen például a város. Korábban utáltam, hogy naponta csomót kell utazni, meg hogy piszok van, és koszos a levegő, és még a csillagok sem látszanak itt 'Pesten. Ha hazajövök, és utazunk a városon keresztül családosan, persze mindig megkapom, hogy "látod Dávidkám, milyen élhetetlen ez a város, bezzeg neked milyen jó dolgod van ott Pannonhalmán". És persze valahol biztos igazuk van. De én már négy éve az életem 70%-át ugyanabban az egy épületegyüttesben töltöm el, és bevallom, egyszerűen képtelen vagyok különösebb szeretettel gondolni rá. Most is meg kellett erőltetni magam, hogy ne pakoljak négy-öt negatív jelzőt az "épületegyüttes" elé... És volt már olyan, hogy a Nyugati-téren szippantottam egy nagyot a levegőből, és én akkor annak jobban örültem, mint a tiszta levegőnek, ami semmi kalandot nem ígér. Szeretem Budapestet, szeretem a hidakat, szeretem a négyes-hatos villamost, és a metrókat, szeretem a Parlamentet és a Budai Várat, szeretem a Dunát és szeretem a West Endet. Meg még sok minden mást, persze... elmondtam már ezt is sokszor.

Felkelni mindenki utál, én is, és amikor ma hétkor felkeltett a wekker (mert mentem vérvételre), akkor holt-kómásan, de mosolyogva keltem ki az ágyból... Jézusom, mikor keltem én már utoljára a saját órám hangjára... ha azt mondták volna nekem négy évvel ezelőtt, hogy ezeket fogom most gondolni, én biztos nem hittem volna el... viszont itt is igaz az, hogy simán elképzelhető, hogy később másképp fogom gondolni.

Ami a lényeg az egészben, hogy sokszor van, hogy szidom az iskolámat... és sok dolog van, ami most tényleg kifejezetten kényelmetlen... viszont azt is látom, hogy nagyon sok mindenben javított rajtam Pannonhalma, komolyan, és ezért még így is megérte a dolog. Arról már nem is beszélve, hogy reménykedem benne, hogy később ezek a kényelmetlenségek is a javamra válnak. Csak bírjam ki a végéig - vagyis hát ki kéne élvezni minden percét ugyebár, csak azért könnyű mondani.

Még régebben olvastam valahol (nagy látogatottságú internetes oldalon) azt a tanácsot, hogy szép dolog a házasság, de még mielőtt megesküszünk, hogy holtomiglan, holtáiglan, érdemes, sőt, fontos átvernünk a kedves menyasszonyunkon (avagy vőlegényünkön) egy szerződést, hogy elváláskor kié legyen a ház, és kié az autó, és hasonló kérdésekről, mert ha ezt nem írja alá a kedves pár, akkor pár év múlva, fúriává változva, teljesen biztos, hogy kezét dörzsölve és röhögve fog minket aljasul megfosztani minden vagyonunktól. Komolyan nem értem, hogy hogy vannak emberek, akik ezt tényleg így gondolják. Ha valakit elveszek, akkor abban jó esetben megbízok, és nem csak az ilyen alap dolgokat tekintve, hogy pár év múlva nem fog megrabolni engem, hanem ennél még sokkal mélyebb értelemben is. Ha meg nem így van, akkor nem kell házasodni, szerintem.

Sokszor látni, hogy párok teljesen kényszerpályán mozognak, mert már x éve együtt élnek, és már mondja a mama meg a papa, hogy mikor lesz az esküvő / mikor jönnek az unokák, aztán némi fülrágás után beadják a derekukat, hogy hajrá, csináljuk; azt gondolják, hogy az a szánalmas kis kapocs, ami köztük van, elegendő is lesz egy házassághoz (jó, most tudjátok mire gondolok...). Persze azt is megértem, hogy nem egy életre terveznek, és ilyenkor jól jön a szerződés, csak szerintem ez gáz.

-Apaaa, anyaa, milyen volt, amikor összeházasodtatok?
-Háááát, először kötöttünk egy szerzőődééést....

Ugye.

Tudom hogy kicsi vagyok még és fiatal és éretlen és stb, és hogy nem szabadna véleményt formálnom még ilyen dolgokról; én kérek elnézést.

Érdekes, hogy míg pontosan egy éve még egész nap szandálzokniban jártam-keltem a koleszban, sőt, még olyan képet is találtam magamról, amiben kültéren voltam így, ráadásul lányok társaságában, addig ma az arcom leszáradna, ha a szabadban így látnám magam, meg beltéren is, egyébként. Emlékszem arra is, amikor még ötödikesként így mentem iskolába. Durva. Persze nem fikázni akarom azokat, akik így járnak, de most már valahogy nem tudnék így mutatkozni - ahogy mackónadrágban ÉS tiszában sem, például. Ezúton is köszönöm azon osztálytársaim áldozatos munkáját, akik kitartó szivatásukkal ráneveltek erre az ízlés-béli változásra. Milyen szép is egy közösség nevelő ereje - csak így tovább, fiúk!

Ezzel köszönnék el, most már kevesebb, mint egy órán belül elindulok visszafelé, Pannonhalmára. Most valamiért azért nem az az egyértelmű depi van, pedig a jövő hét érdekesen fog alakulni. Viszont utánalévő héten például Melkben (Ausztriában) töltök majd egy hetet, ami nagyon jó lesz szerintem. Illetve a hétvége is nagyon jól sikerült, megnéztem a Memento-t (by Christopher Nolan), illetve az "Egy lányról c. filmet, két Fringe-részt, és mindenféle jó dolgokat csináltam a családommal - voltam Jazz-koncerten, színházban (ez megérdemelne legalább egy külön posztot, de úgyis megyek még, és majd akkor), kínai étteremben (és megtanultam pálcával enni, wow), sétáltunk mindannyiunk kedvenc székesfővárosában, beszélgettünk, meg ami ilyenkor lenni szokott. Király.

Szóval a jövő héten kevés poszt lesz, utána meg Melkből még kevesebb (kb. 0), de ha minden szépen és jól fog menni, akkor április elején színes-szagos posztot fogok írni Melkről, ami egyébként egy gyönyörű hely. Szóval addig nehogy túl sokat lógjatok ám a blogon, inkább menjetek ki a szabadba és/vagy csajozzatok/pasizzatok helyettem is, és hasonló jókat.

Feljegyzés magamnak: eléggé kaotikus a kategorizálás az elmélkedések, a napjaim, a cikkek, az érdekességek és az izé kategória könnyen összefolynak, kéne róla exact definíció, hogy hova mit.

Leírok két mondatot:

Bármikor is próbálom, nem tudom megkerülni azt a tényt, hogy eddigi életem legjobb döntése az volt, hogy pannonhalmi diák lettem.

Habár életem durván első húsz évének legjobb döntésével meglehetősen elzártam magam a leánytársadalommal, de úgy hiszem, életem második húsz évének legjobb döntésével egy életre elköteleződöm majd egy lány mellet.

Ezt már régen terveztem, hogy leírom. Egyébként, ha ma nem keltem volna fel, nem sokat vesztettem volna vele szerintem (mármint a mai nappal, az életre még igényt tartok). Köszönöm a lehetőséget.

Tényleg, néha annyira "papírt és ceruzát ragadnék", és írnék egy csomó dolgot. Aztán gondolkodok egy picit, és rájövök, hogy ezt már többezren leírták előttem. Mégis, annyira magaménak érzem ezeket. Írnék arról, hogy nehéz az élet, és hogy hogyan viselkedjünk bizonyos helyzetekben. Vagy, hogy hogyan ne. Meg most más úgysem jut eszembe. De inkább nem fárasztok senkit sem.

Oldalak