Újabban már amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden év végén írok egy amolyan évértékelő posztot, egy visszatekintést, amiben leírom a fontosabb történéseket, és hogy hogyan gondolkozom az adott évről. Tavaly írtam először ilyet egyébként, és a napokban újra elolvastam az akkori cikket, hogy visszaemlékezzek, vajon hogyan kell egy ilyet megírni, majd utána rögtön ujjongtam is egyet a neten, hogy milyen jó dolog ez a blogolás, bizony, nagyon jó érzés visszaolvasni az egy évvel ezelőtti elgondolásokat, vágyakat, tudva, hogy mik és hogyan teljesültek azóta. És hogy jövőre még jobb érzéseket keltsek magamban, idén két ilyen évértékelős poszt is lesz, ebben az elsőben egy általánosabb értékelést fogok írni (van is miről!), egy másikban pedig sokkal szárazabban kiemelem majd a különféle történéseket, eseményeket.

Rögtön le is lőném a poént: ez a 2011-es volt ez eddig életem legjobb éve. Történt velem valami, és bármilyen sokszor is próbáltam már megfogalmazni, hogy mi volt az, sosem sikerült. Talán ott kéne kezdenem, hogy volt erre az évre egy újévi fogadalmam. Pont a fent linkelt posztban írtam a következőt:

2010 számomra leginkább az útkeresés éve volt. Már rögtön az év elején rá kellett jönnöm, hogy eltűnt Pannonhalmának az a varázsa, ami hetedikben annyira elemi erővel tört rám (...). Az év nagy részében persze sajnáltam magam kőkeményen, (...) de rá kellett jönnöm, hogy ha jót akarok magamnak, akkor ezeken túl kell lépnem, és a hátralévő két és fél évet úgy kell élnem, hogy közben minden lehetőséget kihasználjak, olyanokat is, amiket most még egyáltalán nem.

Az újévi fogadalom nagyon egyszerűen így hangzott: "jól fogom érezni magam Pannonhalmán". Akkor még fogalmam sem volt, hogy hogyan fog ez történni, de elhatároztam, hogy akármilyen lehetőség adódik, egy mozi, egy előadás, vagy bármi más, én azt ki fogom használni, és nagyon jól fogok szórakozni.

Még a tavalyi tél és tavasz fordulója környékén elkezdtem valamikor szintén írni egy posztot, "Furcsa dolgok" címmel. Arról szólt, hogy valami nagyon nincs rendben velem, mert sokszor borzalmasan rosszul érzem magam, de igazából fogalmam sincs, hogy miért. Már az első pár sor után is nagyon belejöttem, és hamarosan elkezdtem módszeresen kiírni magamból minden bánatomat. Aztán amikor befejeztem, és végigolvastam, rájöttem, hogy túl sokat írtam magamról, hogy ezt már nem tehetem ki ide, ahol elvileg bárki elolvashatná később. Azóta sem csináltam soha hasonlót, szóval gondolhatjátok, hogy meg volt rá az okom. A cikket viszont eltettem, és egy részét most meg is mutatom, mert nagyon jól bemutatja, hogy ez a "minden-lehetőséget-kihasználósdi" nem feltétlenül működött az elején:

"Ugyanakkor emlékszem, amolyan újévi fogadalomként nem is olyan régen megfogadtam, hogy élvezni fogom az életet. Ha azt mondják, hogy lesz egy előadás, akkor elmegyek. Ha azt, hogy mozi lesz, arra is. Hogy vállalok mindenféle feladatokat... hogy ne unatkozzak, akkor ez volt a cél. De nem jött be. Talán a lényeget felejtettem ki... hogy közben legyenek barátaim, akiknek megmondom, ha bajom van, ha boldog vagyok, vagy ha csak dühös vagyok valakire. Nem tudom hol rontottam el."

Pannonhalmán">

Azonban idővel elég volt csak keresni a megoldást, és az magától megtalált engem. Új barátokat szereztem. Voltak köztük olyanok, akiket már nagyon rég ismertem, csak egyszerűen sosem figyeltünk fel egymásra korábban, de teljesen váratlan módon, teljesen új barátokat is szereztem. Ezek az új barátságok pedig nagyban segítettek a régiek elmélyítésében is, és összességében nagyon sokat köszönhetek ezeknek az embereknek: megmutatták, hogy milyen vagyok, hogy milyen lehetek, hogy milyen nem lehetek, és végül nagyon sokat tudtam meg rajtuk keresztül magamról.

Erről egyébként leginkább a nyári Barátok Útja szólt, amitől idén különösen sokat vártam, és még annál is többet kaptam. Már előtte is kezdtem megtanulni ezt-azt, például a tanév végefelé kifejezetten elkezdtem jól érezni magam Pannonhalmán (újévi fogadalom - pipa, és itt a fordulópont megörökítve, tessék), de ebben még csak én voltam, ez még csak rólam szólt, valami görcsös igyekezettel próbáltam elfoglalni magam, és amikor ez éppen ment, akkor tudtam boldognak is lenni, egyébként kevésbé.

Augusztus elején viszont volt egy olyan hetem, amin annyi minden történt velem, és annyi érzés cikázott keresztül rajtam, amennyi egyébként egy év alatt sem szokott. Megjártam széles spektrumát az emberi valóságnak a mély fájdalomtól a végtelen boldogságig, a teljes elhanyagoltságtól a teljes kutúráltságig (értsd: "Tiszta vagyok és illatos"), a magánytól egészen addig a pontig, amikor egész egyszerűen már túl sok az ember, de akár fájdalmamban, akár örömömben leroskadtam a Földre, mindig volt néhány cinokos fűszál, amiket elmorzsolhattam, a zarándokkeresztem mindig ott volt a nyakamban; valami mindig ugyanúgy ott volt, és én akkor és ott találtam valamit, egy tapasztalatot, ami később ugyanúgy érvényesnek és jelenlévőnek mindenhol, a világ bármely pontján legyek is, akár Budapesten, akár Pannonhalmán.

Ez az, ami miatt én már bárhol boldog lehetek, és amiért a vártnál sokkal jobban sikerült az újévi fogadalom, hogy jól szeretném érezni magam Pannonhalmán. És ez az, ami teljesen megváltoztatott, elindított egy teljesen új irányba. Mert azt a dolgot, amit ott nyáron, az esőben, a sárban és a fájdalomban megtaláltam, azt azóta is látom mindenütt, vigasztal és ösztönöz, néha magam sem tudom, hogy mire, de ki fogom deríteni.

Be kell nektek vallanom valamit: nem tudom, hogy mit találtam. Nem tudom nevén nevezni. Hívtam már boldogságnak, de az emberek mostanság olyan sok csúnyát mondanak a boldogságról, hogy nem lehet elérni, és hogy alávaló hajszolni, és én biztosan tudom, hogy amit én találtam, az több ennél. Hívtam már természetnek is, de ez a valami nem csak a természetben van jelen, noha igaz, ott könnyebb megtalálni. Hívtam már Istennek is , de az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, és néha nem áll össze a dolog. Hívtam már az élet értelmének is, de vajon tényleg az lenne? Nem tudom. És végképp nem tudom elmagyarázni, hogy mi ez, vagy hogy milyen érzés. De ha fotót kéne mutatnom róla, akkor leginkább az előző és a következő képet mutatnám meg.

Mostanában szerencsére egyre több fotómon találom meg, ennek nagyon örülök

Ez a poszt bizony nagyon hosszúra sikerült, úgyhogy most meg sem próbálok valami mást is beleírni, pedig lehet találnék még valami érdekeset, ha elkezdenék keresgélni... legfeljebb majd szilveszterkor megírom. Újévi fogadalom viszont van most is: egyrészt szeretném folytatni ezt az utat, tovább keresni, hogy mi az, amit találtam, másrészt szeretném, ha ezek a változások, amik végbementek bennem, kívülről is láthatóvá válnának. Bizonyos viselkedéseimet most már egész egyszerűen méltatlannak találom magamhoz, és ezekről jó lenne leszokni. Jó lenne többet nyitni mások felé, nekik is megmutatni ezt a csodát, ilyesmik. Remélem sikerülni fog.

Érdekes dolog a tanulás. Ha általánosságban nézzük, arról van ugyebár szó, hogy van egy adott információmennyiség, és mi azt megtanuljuk kívülről - így lesz belőle tudás, hasznos, vagy haszontalan, mindegy, de ezt hívjuk tanulásnak. Aztán el lehet még sütni itt (hogyha továbbra is az általánosságban okoskodós-vonalon akarok maradni, és én akarok, hogy minél nagyobbra dagadjon ez a poszt), hogy manapság mediatizált világban élünk, mediatizált a tanulásunk is, értsd ez alatt azt, hogy gyakorlatilag legnagyobbrészt médiumokból tanulunk: újságokból, tankönyvekből (de manapság már ezek is kezdenek egyre jobban hasonlítani az újságokhoz, sok helyütt tendencia a sok kép - kevés szöveg kombó), könyvekből, tévéből, internetről, ne adj' isten rádióból. Ez valakinek biztos jó, másoknak biztos nem, én például szívesebben tanulnék úgy, hogy valaki elmeséli a tananyagot (tudom, a tanár pl. ilyen) annyiszor és olyan mélységben, ahogy én akarom (látod, a tanár nem ilyen), régen emlékszem például szavakat (idegennyelv) mindig úgy tanultam, hogy anyukámmal kérdezgettettem őket, ameddig meg nem tanultam mindet - legtöbbször sokkal mélyebben és gyorsabban sikerült így, mint ma, füzetből, magamtól.

Így vagy úgy, de - nem tudom, ti hogy vagytok vele - az én fejemben a tanulásról általában egy nem túl pozitív kép van. Agyamat el tudom dobni, amikor napról napra fel kell készülni az egyre nagyobb megmérettetésekre (dogák, felelések stb.), látszólag eredmény nélkül, egyre fáradtabb fejjel, kinek van ehhez kedve? Ugyanakkor a magyar nyelv ismeri a tudásvágy kifejezését is, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem tapasztaltam még ilyet.

Mert hogy, mindenkinek van néhány olyan tantárgya / tudománya, ami őt érdekli. Ami úgy igazán. És szerintem ha például elolvasunk egy ilyen könyvet, akkor az csak jól sülhet el. Az első ilyen élményem az volt, amikor találtam itthon egy "hipnózis" c. könyvet. Nem valami gagyi ismeretterjesztő cucc volt, hanem igazi egyetemi tankönyv, máig sem tudom, honnan szerezték a szüleim (és szerintem ők sem). Emlékszem, elkezdtem olvasni, tele volt számomra ismeretlen orvosi / latin kifejezésekkel, de én ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nagyon imádtam. Gyorsan ki is olvastam, hasznos olvasmány volt.

Most egy Max Weber - kötet került a kezembe hasonló módon, csak ezt egy osztálytársam ajánlotta. Már a címe is megtetszett, "A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme", ez már szociológiai, egész pontosan vallásszociológiai mű, de szintén tele latin szavakkal, és elég jó megfigyelésekkel, olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha minden perccel egyre okosabb lehetne, mintha csak habzsolhatna a Tudományból, hatalmas falatonként, fantasztikus érzés. El is határoztam, hogy kiolvasom ezt is, aztán még sok ehhez hasonlót.

Szóval most azt fogom csinálni, hogy elsétálok a legközelebbi vasútállomásig, felszállok az első vonatra, ott a Déliig olvasni fogom ezt a könyvet, jóság lesz meg rajság, utána színházba megyek, egy kicsit testvérosztály-szagú (bocsánat, -illatú) megmozdulás keretében, amitől mondjuk már most félek. Aztán lehet, hogy később meg majd nem fogok. Izgi lesz, szurkoljatok!

Múltkor írtam egy jó kis (önkritika ) cikket arról, hogy hogyan éltem meg a pannonhalmi éveket, mikor éreztem jól magam, mikor nagyon nem, és hasonlók. Múltkor épp azon gondolkodtam, hogy milyen meghatározóak azok a pillanatok, amikor két ilyen ellentétes érzés határán valami átfordul az emberben. Szeretetből gyűlöletbe, fájdalomból boldogságba, kétségekből felismerésbe, tagadásból bevallásba - és ezek tényleg megtörténhetnek, sőt, meg is történnek, még nekem is vannak konkrét, nagyon szép vagy kevésbé szép emlékeim, amiket rövid életem, és a még annál is rövidebb, de annál sűrűbb tényleges tényleges Életem során halmoztam fel.

Élénken emlékszem például arra a vasárnap délutánra, amikor egy otthon töltött hétvége után vissza kellett indulni Pannonhalmára. A dolog ráadásul a szokásosnál is bonyolultabb volt, mert a vonaton találkoztam az osztálytársaimmal, akiknek teljesen máshogy alakult a hétvégéjük, ők éppen Debrecenből jöttek akkor, én egy verseny miatt nem tarthattam velük. Ültem a vonaton, és azt éreztem, hogy valamiből csúnyán kimaradtam, ráadásul valami olyasmiből, ami nekem még sokkal többet is jelentett volna, mint ezeknek a barátaimnak itt. Másrészt nagyon féltem Pannonhalmától is: egyértelműen azt éreztem, hogy innentől hónapokig fekete-fehérben kell élnem az életem, hogy ez az egész elmaradt hétvége, és főleg a visszautazás valami olyan feldolgozhatatlan hiánnyal súlyt engem, ami véglegesen ki fog hatni minden egyes napomra a későbbiekben.

És akkor hirtelen, a semmiből, a felhők alól kibukkant a lemenő nap, én behunytam a szemem, és egyszer csak elkezdtem mosolyogni. Mosolyogtam, mert a nap egy ígéret volt, személyesen, nekem. Egy ígéret arról, hogy nem kell mindig magányosnak lennem, hogy van boldogság a világban, és hogy minden rendbe fog jönni, még akkor is, ha nem látszik még, hogy hogyan, és ez nagyon irracionálisan-közhely-szerűen hangzik. Tulajdonképpen egy transzcendens, egy vallásos élmény volt, csak nehéz ma már ezt úgy leírni, hogy ne higgyék az embert egy elvakult turbóvallásos bolondnak.

És persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy onnantól minden szép, és jó volt, mert persze nem, de az élmény olyan erős volt, hogy később is megmaradt bennem, és bármilyen szomorú is voltam, eszembe jutott az a pár perc a vonaton, amikor belevilágított a szemembe a Nap, és semmi mást nem láttam, nem is láthattam volna, mint a tiszta fényt, ami mindent belengett a vonatablakon túl. Ma pedig már tudom, hogy hogyan tudom megújítani az ígéretet, hogyan lehetek boldog olyankor is, amikor úgy tűnik, hogy végérvényesen elnyel a szüntelenül ismétlődő hétköznapok színtelensége, és az azon túl rám váró igazi fájdalmak: ezt teszem mindig, amikor elzarándokolok a Domboldalra, az én helyemre. Nem kell tennem semmit, csak figyelnem, magamra, az érzéseimre, a természetre, a környezetemre - ha úgy tetszik, a könyvemre és a zenémre, és a csoda mindig újra és újra megtörténik: ígéretet kapok rá, hogy a boldogság mindig velem van, mindig magammal vihetem, bárhová is megyek, és ígéretet teszek, hogy csak ez lesz a fontos, csak ez lesz, ami irányít, és az, hogy ezt megmutassam másoknak is.

És néha már ki sem kell mennem a Domboldalra, a csoda megtörténhet mindenütt: a szobámban, a tanórán, vagy bárhol máshol. Ez azért egy fantasztikus érzés.

Még más fordulópontokról is szerettem volna mesélni, de ebből a posztból végül valami teljesen más lett, mint aminek eredetileg szántam. Egyáltalán nem bánom. Talán máskor még leírok majd pár nagyobb, hasonló élményt, de most ennyi, remélem nem terheltem túl ezzel sem senkit.

Kezdjük egy közhelyes - tankönyvszagú mondattal: az emberek együttélésében elkerülhetetlenek a a nézeteltérések, konfrontációk, így a civilizált ember különféle rendszereket, és szabályokat hoz létre, amiknek betartatásával megalapozza mindenki egyforma jólétét és boldogságát. Blablabla.

Sokféle rendszer van, és sokféle szabály. És sokféleképpen lehetne rendszerezni ezeket, de mi most nézzük azt, ami a rendszerben élők életkorával apellál: van ugyebár óvoda, iskola, egyetem, munkahely, lakóközösség, nyugdíjas otthon, ésatöbbi. Szerintem mi, gyerekek / fiatalok általában úgy látjuk (nem is véletlenül), hogy minél feljebb megyünk az életkorban, annál lazák a szabályok. És minél feljebb megyünk az életkorban, annál nehezebb betartani az egyes szabályokat.

Ne értsetek félre, nem lázadok, nem dobálok sárt a tanáraimra, meg tudomisén, egyszerűen azt látom, hogy nehéz. Van ugyebár ez a dolog, hogy tekintélyelvűség. Hogy van a tanárember, aki már megcsinált egy egyetemet, idősebb is mint én, talán már családja is van, TEHÁT okosabb mint én, jobban tudja az igazságot stb. Igaz ez? Elsőben még olyan könnyű volt. Akkor még elsőre bekajáltuk, hogy a felnőtt mondja az igazságot, hogy a felnőttek nem tévedhetnek, és amikor a tanárnéni nevetve mondta, hogy azért néha a felnőttek is tévedhetnek, akkor nekünk leesett az állunk, hogy na ne. Akkor még elhittem, hogy a felhevített gőz atomfizikai okok miatt nem lép ki a föld gravitációs mezejéből, és hogy a Himnuszt igazából úgy kéne énekelni, hogy hozz-reáá (egyébként hogy kell?).

Ma meg már ha mond valami elsőre érdekeset a tanár, akkor nem feltétlenül hisszük el. Vitatkozunk is velük néha, és van úgy is, hogy igazunk van. (Néha még érettségin is ) De persze lexikai dolgoknál könnyen megy még ez, viszont amikor a fegyelmezésre kerül a sor, egyre nagyobbak lesznek a problémák. Szerintem például vérciki, hogy maholnap 18 éves leszek, és még mind a mai napig évente kétszer behurcolják a szüleimet az ilyen-olyan tanárokhoz, és századszorra is meg kell hallgatni, hogy igen-igen, jók a képességek, csak kicsit jobban oda kéne figyelni, és akkor sokkal jobban is lehetne (mindenkinek ezt mondják, fogadjuk).

És persze még ezeregy ilyen dolog van. Nehéz. Egyszerűen már nehéz nem visszaszólni a tanárnak, ha úgy jön. Pedig nem szeretnék, mert ő is ember, és biztos mennyire megbánthatom, meg tudomisén, de ez a szerep már annyira nem tuti, hogy majd ő megmondja nekem hogy hogyan lesz a jó, aztán ha véletlenül másképp csinálom, akkor puszta szeretetből, nehogy eltévelyedjek, jól megdorgál, meg beír, meg bedurcál. Tudom én magamtól is, ha elcseszem, világos, bocsánatelnézést, lapozzunk már, legközelebb majd jobb leszek. Nem? A felnőttek nem csinálnak néha rossz dolgokat? Dehogynem.

Szóval az a projekt, hogy most túl kell élni két évet még, aztán jöhet az egyetem, ahol már emberszámba veszik a nebulókat. Addig meg valahogy nem kéne bajba kerülni, visszaoltogatni, nagy hülyeségeket csinálni.

Egyébként meg olyan boldog vagyok mostanában, mint még soha életemben.

Egyszer volt nálunk egy előadás Pannonhalmán, amit egy volt diáktársunk tartott, aki azóta egyébként - ahogy mi levettük - elég neves lett a szakmáján belül, ami úgy kábé a közgazdaság-vonalon belülre helyezhető, ő volt például még az előző Orbán-kormány egyik külpolitikai tanácsadója. A lényeg viszont nem is ez, hanem hogy ez az öregdiák mondott valamit, ami nekem akkor tök érdekes volt, mégpedig hogy ő fiatal korában nagyon sokat olvasott önéletrajzokat / önéletrajzi regényeket, és ezekből nagyon sokat tanult: hogy milyen hibákat ne kövessen el, mik azok, amikre érdekes odafigyelni stb. Ne nézzetek hülyének, nem azért volt ez érdekes, mintha sohasem hallottam volna még ilyesmit korábban, csak mostanság az az álláspont is eléggé terjedőben van, mi szerint mindenkinek saját magának kell megtalálni a saját útját, és fontosak a nagy bukások, sérülések stb. is, azok nélkül nem vagy ugyanaz, és hasonlók. Ezekben persze biztos nagy igazság van, és azt is tudjuk, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, ahogyan eléred, mégis érdekes volt látni, hogy mégis vannak olyanok is, akik elmondják, hogy bizony van, amikor érdekes tanulni mások életéből.

Pár napja véletlenül rábukkantam egy blogra. Már találkoztam a szerzőjével, de még egyáltalán nem ismerem. Nem szeretnék erről sokat elárulni, a lényeg, hogy feketén-fehéren benne van egy, még a saját útját is csak keresgélő lány minden próbálkozása, felfedezése, botlása, csalódása, fejlődése. Ráadásul jól meg is van írva, szóval a harmadik poszt után elhatároztam, hogy akkor ezt most rendesen, és az archívumból módszeresen vissza olvastam az összes bejegyzést. Kábé három év (három nagyon hangsúlyos év) van benne. Nagyon tetszett.

Tegnap kaptam egy nagyon jó barátomtól egy nagyon jó könyvet egy nagyon jó írótól. Egy novelláskötet Bíró Gergelytől, de van benne egy címadó kisregény is, az Oroszlánkeringő. Ez a barátom azzal adta, hogy olvassam el, mert ez a Nirvanáról szól (az együttesről), márpedig én azt szeretem, hallgatom, és minden hasonló. Egy napnyi olvasgatás után viszont hamar kiderült, hogy ez a könyv (szerencsére) nem a Nirvanáról, hanem a szerzőről, vagyis a szerző fiatalkoráról szól. Ugyanerről az útkereséses, gyakrandepis - gyakrancsalódós, de néha nagyon boldog, nagyon kalandos stb. korról (that's life - súgja itt a kolléga az angol szakszavakat fészbúkon). Ő még egy-két generációval előttem élt, akkoriban picit talán másképpen (is) mentek a dolgok, viszont ugyanakkor ő már fiú, így ilyen téren meg kicsit nyilván közelebb áll hozzám az ő írása, mint az előző lányé. Gergő is baromi érdekes dolgokról ír, az első, nevetséges szerelmekről, a "lovagi munkákról", aztán a pofáraesésekről, a pályaválasztás fiatalkori zsengéiről, a szülők ellen való lázadásról, a barátok végtelen fontosságáról, és még sok minden másról. Vannak benne olyan jól összerakott mondatok, amik külön tetszenek - de ez már más kérdés.

Nagy okosságot most nem tudnék írni a végére. Érdemes, és érdekes ilyen dolgokat olvasgatni. Én például mindig végtelenül unalmasnak érzem az életem az ilyen kalandokhoz képest. Bár azért igyekszem - valamikor pl. kéne írnom a mai és tegnapi napomról, mert tényleg nem semmi volt. Vannak olyan hibák leírva, amikről egyértelműen tudod, hogy hibák, de valahogy az van benned, hogy ezeket Te is szívesen elkövetnéd. Csak mert. Meg vannak olyanok, amiken mosolyogsz, mert azokat te szerencsére nem követted el. És vannak olyanok is, amikkel még nem tudsz mit kezdeni. Amik majd jönnek, később. Meg még sok minden más. Olvassatok életrajzi regényeket, blogokat stb!

Ma hajnalban családja körében elhunyt Pista bácsi, a híres villanyszerelő. Pista bácsi Almásfüzitőn látta meg a napvilágot, és tehetsége már nagyon hamar megmutatkozott: tizenkét éves korában gyertyát cserélt a szomszéd traktorjában, tizenöt évesen már ő szerelte a falu összes traktorát. Később megtanulta a villanyszerelő mesterséget, és haláláig ezen a szakterületen tevékenykedett. Azért dolgozott, hogy jobbá tegye a világot, és ez sikerült is neki, mert blablabla...

Oké, ez hülyeség volt, poén, értitek. És akkor most jön a borzalmas eretnek megnyilvánulás, de: tényleg akkora ember volt Steve Jobs? Oké, kreatív volt nagyon, és felhúzott egy hatalmas céget, mint az Apple. Értem én. És biztos király az ájfon, meg az ájped, meg a többi áj, de tényleg reális a hírportálokon "világjobbító" tevékenységről, meg tudomisén miről beszélni? Tényleg reális, hogy ma róla szólt a fizikaóra (és nem azért, mert hogy szólhatott volna az aradi tizenkettőpluszegyről is, akik aztán TÉNYLEG a világ javításán munkálkodtak, hanem csak úgy), és a fél internet?

Volt már telefon Steve Jobs előtt is, még érintőképernyős is (asszem), de arra biztosan emlékszem, hogy a "táblagép" kifejezés már az iPad előtt is létezett. És én is csak leborulni tudok (nem, dehogyis, olyat emberek előtt sosem) a szellemi-kreatív-menedzseri munkája előtt, de még ilyen tekintetben sem érzem semmivel sem kevesebbnek Bill Gates-et, vagy Larry Page-et, és biztos sorolhatnánk még egy csomó példát.

Szóval én kérek elnézést, mert tudom, hogy halottról vagy jót vagy semmit, és mondom, tisztelem Steve-et, de ha azt mondják nekünk, hogy ő volt a század legnagyobb ikonja, meg egyéb badarságokat, akkor ne kelljen már elsőre beszopni, aztán továbbterjeszteni a nagy hájpolást az interneten... tényleg ennyire sokat köszönhetünk neki?

Nem tudom, hogy észrevettétek már, de egy átlag beszélgetésben, az interneten meg aztán pláne, sokkal gyakrabban találkozik az ember negatív, mint pozitív véleménnyel. Arra gondolok, hogy tele van a net meg Pannonhalmán a háló azzal, hogy milyen szar a busz-villamos-öregnéni-kaja-tanár, az ország, meg az egészségügyi-oktatási-iskolai-stb. rendszer, és még sokminden más is, de olyat, hogy valami milyen jó, olyat milyen ritkán hallunk már. Pedig a valóságban szerintem ez tökre nem reális. Jó, nyilván, sokkal nehezebb észrevenni, hát még szóvá tenni a jó dolgokat. Mert azt észre kell venni, meg akkor abba már bele lehet kötni, mert ott tulajdonképpen te már kiálltál valami mellett, és már beolthatnak, nevetségessé tehetnek stb. Lefikázni csuklóból a fél világot sokkal könnyebb, hibákat mindig találsz, és semmibe sem kerül szóvá tenni őket. Jön a könnyen jött népszerűség, rögtön mosolyognak és bólogatnak az emberek, hogy hát tényleg, tényleg milyen szar már. És akkor az xy gipsz jakab örül magának, hogy neki mennyire igaza van. Pedig mennyire nem. És ez tök káros. Hogy már alapból úgy nézünk a világra, hogy ez szar, az szar, nyilván mindenki szubkultúra-szerűen depis lesz. Mert hogy az tulajdonképpen menő.

A helyes hozzáállás valami olyasmi lenne, hogy ha valami rossz, akkor azt megpróbálom jobbá tenni. Ja, csak hát az rohadt nehéz, nyilván senkinek semmi kedve-ideje-energiája hozzá. Lefikázni csuklóból egyszerűbb. Akkor igazán cuki a dolog, amikor valaki már éppen javítana a dolgon, szegényke küzködik, nyomja keményen, dolgozik rajta, majd jön az aktuális Jólmegmondó Pista, és zéró hozzáértéssel-befektetett munkával lehordja a munkát két cigi között. Hogy ez mekkora szar már.

Meg megtalálni a jót, azt kéne még. Mert körül vagyunk véve jó dolgokkal. Mert Pannonhalmán nyilván szar a kaja, a kolesz, és nincsenek lányok, de gyönyörű a környék, olyan barátaid lehetnek, mint sehol máshol, van egy csomó jó program és miegymás. És Budapesten nyilván nagy a szmog, a kosz, sok a csöves és tudomisén, de tele van a város gyönyörű lányokkal, szép épületekkel, mindent megtalálsz, kávézók, könyvesboltok, izé, bigyó. És ha menne ez, hogy mindenben a jót látom, akkor talán nem a depi menne, meg az állandó jólmegmondás, hanem valami pozitív cucc.

Ne kérdezzétek, hogy ezt miért írtam le, vagy mi célból, én sem tudom.

Könnyen megfigyelhető, hogy manapság milyen menő lett szidni az egészségügyet, meg a közbiztonságot, meg úgy általában az egész országot. Ismerjük ezt, a hibákat mindig könnyebb észrevenni és trendibb szóvá tenni, pedig hülyeség egy adott eset kapcsán rendszer-szintű következtetéseket levonni, de ez igazából senkit sem érdekel, ha csámcsogni lehet valamin. Én most nem is állnék be a sorba, viszont szeretnék elmesélni egy történetet, aztán a tanulságot (ezt a szót most tanultam, eddig azt hittem, hogy tanúság vagy tanultság) vonjátok le ti.

Tegnap reggel nagymamám elesett, és eltörte a lábát. Elég szépen, igazából megmozdulni sem tudott utána. Mivel a szülők (értsd: a gyerekei) mind dolgozni voltak, ezért nekem és az unokatesómnak (értsd: az unokái) szólt, hogy baj van. Amikor megláttam, már elsőre látszott, hogy a lába nem túlságosan úgy áll, ahogy kéne neki, meg volt rajta egy dudor, vagyis hát egy csontnak a vége, aminek minimális anatómiai ismereteim szerint nem kifelé kéne állnia, szóval értitek, picit nyílt törés-szaga volt a dolognak, bár a nadrágot inkább nem vette le, "jobb ha nem is látom"-alapon. Hát jó, hívjunk mentőt, úgysem csináltam még ilyet. Tárcsázom a 104-et, felveszik rögtön, mondom, hogy kéne egy mentő, mert elesett a nagymamám stb. Na mármost, gondolom a diszpécser-csaj levette a hangomból, hogy én még gyerek (fiatal) vagyok, és mint ilyen életforma, én biztosan csak telefonbetyárkodom, és csak szórakozom. Szóval megkérdezte, hogy hogy hívják a nagymamámat. Háát... én speciel maminak szoktam hívni, és persze tudom, hogy mi a polgári neve, de így elsőre össze-vissza kevertem a leánykori meg a mostani nevét, szóval az lett a vége, hogy hebegtem-habogtam egy sort, a mentős meg teljesülni látván előzetes feltevését a betyárkodásról, önelégülten csata le a telefont.

Oké, tudom, hogy én vagyok a hülye, mert nem tudtam a nagy izgalomban csak három másodperc alatt kinyögni a saját nagymamám nevét, de tényleg jó mentalitás az, hogy egy ilyen után rögtön rád is csapják a telefont? Nem lenne jobb abból kiindulni, hogy esetleg tényleg baj van? Na mindegy, kemények vagyunk, nem adjuk fel. Gyorsan összeszedtem fejben, hogy mik lehetnek még ilyen beugratós kérdések egy következő próbálkozás során, és már mondtam is az újratárcsázás után a telefonba, hogy "na akkor kérnék egy mentőt ide meg ide, mert ez meg ez történt a nagymamámmal". Ezután elkezdődött egy olyan párbeszéd, amin hirtelen nem tudtam, hogy sírnom vagy nevetnem kéne-e:

Mentős: És mi az a "na akkor"?
Én: Hát azért mondtam, mert már korábban is hívtam önöket, de önök egyszerűen lecsapták a telefont.
M: Hát, ez valószínűleg nem ok nélkül történt, hanem mondjuk azért, mert ön korábban is ilyen goromba volt.
É: Jó, rendben, bocsánat, de tényleg kéne egy mentő a nagymamámnak.
M: Hogy hívják a nagymamáját?
É: Sz**** J*****.
M: Rendben, hol tartózkodik most? Huszonkettedik kerület?
É: Igen, XY utca 66.
M: ZZS utca?
É: Nem, XY ((ugyebár a cenzúra miatt írom így))
M: 22?
É: Nem, 66.
M: Kertes vagy panelház?
É: Kertes.
M: Hány éves a nagymamája?
É: 80 (kb. )
M: Rendben van, küldeni fogunk segítséget

Szóval, a végére összejött a heppyend, de könyörgöm, mi történt előtte??! A mentős csaj elkezdett csevegni velem!! Csak hogy értsétek: mellettem a nagymamám szemmel láthatóan lett egyre sárgább (ájulás határán állt), ebben a szituációban pont nem a gorombaságomról szóló erkölcsi megrovás érdekelt engem. Aztán elkezdte kérdezgetni a már nyitómondatomban is szereplő adatokat (amiket rendre csak második próbálkozásra értett meg, pedig én komolyan artikuláltam). Azt sem értem, hogy miért fontos az nekik, hogy milyen típusú a ház, bár vártam már, hogy alapterületet is fognak kérdezni, de az szerencsére elmaradt.

Aztán a heppyendtől számított fél órában meg is érkezett a mentő sikeresen, a mentős is arra jutott, amire én, hogy egy emberi lábnak nem így kéne állnia, szóval operálni kell, elmondott pár infót a kórházról és hasonlók, aztán végre elkezdődött a dolog érdemi része.

És persze, ez most "csak" egy combcsonttörés volt (bár idős korban már köszönömszépen), de könyörgöm, komolyan így működnek a dolgok?? Akármilyen komolyabb baj is lehetett volna, és bármikor máskor is előfordulhat, hogy csak egy fiatalabb, tapasztalatlanabb stb. ember van a közelben, hogy segítséget hívjon (mert utána apukám kioktatott, hogy nyugodtabban, tárgyilagosabban, és kis túlzásokkal kellett volna beszélni, de én tényleg életemben először csináltam ilyet). Szóval az normális, hogy egy tapasztalatlan embernek esélye sincs első nekifutásra mentőt hívnia (és könyörgöm, én már 17 vagyok... ha egy 14 évesnek kéne ugyanezt, akkor a mellette lévő szerencsétlen meg is halhat, vagy mi?)? Nonszensz.

Ja, és nagymamám első reakciója, amikor megtudta, hogy műteni kell: "még jó, hogy tegnap voltam fodrásznál" Hiába, kemény egy generáció ez

Nem is olyan régen írtam egyszer arról, hogy a szüneteim általában akkor szoktak, mondjuk így, boldogan telni, hogyha nem egész nap otthon kell ülni és unatkozni, míg teljesen összefolynak a napok, hanem minden nap van mit csinálni, van valamilyen elfoglaltság, ha minden napban "van varázslat", ahogy azt Gergő mondta egyszer. Ilyen elfoglaltság lehet akár egy délutáni fotós séta, akár egy találkozás / mozizás / biciklizés valamilyen baráttal / haverral stb. Így vagy úgy, de ha mindig színesen akarjuk tartani a napjainkat, akkor az egy idő után pénzbe is fog kerülni, nem csak elhatározásba és időbe, lásd tömegközlekedés, vonat, mozijegy, kávézó, gyorsétterem stb. Nem hiszem, hogy ezt bárki felhánytorgathatná igazából. Nálunk ez úgy szokott kinézni, hogy odamegyek anyához bociszemekkel, hogy kééépzeld, dejó, holnapra megbeszéltem egy találkát egy töök jóóó ismerősömmel, elmegyünk moziba (vagy valami ilyesmi), nem-e tudnál adni pénzt. Erre aztán anyukám vagy rosszallóan, de inkább mosolyogva egy "érezd jól magad" kíséretében (hálás is vagyok ezért) ad némi pénzt.

Múltkor sikerült ügyesen gazdálkodnom az így kapott összeggel, ami kapóra is jött, mert nem sokkal később volt nővérem névnapja, és már előtte megbeszéltük öcsémmel, hogy akkor majd ezt meg azt készítünk neki, én meg el tudtam menni (titokban ) a közeli bevásárlóközpontba, és megvettem a kreatív bótban a szükséges hozzávalókat, meg akkor már voltam a madaras teszkóba' is, vettem egy ilyen kis cuki bonbont, meg még elcsábultam a pénztárnál, és vettem a mostanában (ahogy észrevettem) trendinek számító Skittles cukorkából egy tasakkal (olcsó és finom, nem nagy durranás, de egyszer ki lehet próbálni).

Na, ez eddig biztosan nem érdekelt senkit, de a lényeg, amit ki akarok hozni az egészből, hogy nekem tök jó érzés volt, hogy volt egy kis pénzem, ami már kvázi az enyém, és azt ügyesen be kellett osztanom, úgy, hogy megvegyem a szükséges dolgokat, és azért még maradjon is (ki tudja, hogy holnap nem megyünk-e kávézni valakivel?), de annyi azért volt, hogy még kicsit "meglephessem" belőle magamat. Zsebpénz. Régebben az volt a bevett szokás nálunk, hogy kaptam havi nemtudommármennyi forintot, amiből bérletet vettem magamnak, meg pénzt a telefonomra. Úgy volt belőve, hogy ha csak minden harmadik hónapban kellett feltölteni a telefonomat, akkor egész rendes pénzeket lehetett félretenni valami nemesebb célra (ez a pénz aztán valamilyen szülinap / karácsony tájékán mindig kegyetlenül kifolyt a rendszerből, de hát ki bánja azt már...), volt, amikor vettem is magamnak egy bléjblédet (nem tudom, hogyan kell helyesen írni, ez akkoriban nagyon menő dolog volt, tudjátok, az a pörgettyű-cucc), de másra nem emlékszem. Akkor még nem működött ez, hogy elmegyek ide-oda, veszek ezt-azt, időm sem volt sok, kedvem sem... kicsit sajnálom, de csak későn jöttem már rá, hogy hogyan lenne érdemes ténylegesen élni.

Mindegy, most nem is erről szeretnék beszélni, de hogy továbbvigyem a gondolatláncot: élni jó, érdemes, kell. Én pedig azt figyeltem meg, hogy ehhez néha tényleg feltétlenül szükséges némi anyagi háttér is, gyerek meg fiatalkorban is, szóval az teljesen természetes, hogy a szülőknek így vagy úgy, de néha pénzelniük kell a gyerekeiket (nekem is zavaró picit, hogy itt anyagiaskodok, de hát ne várjatok semmi többet egy poszttól, aminek a címében benne van a pénz szó ). Nálunk sajnos ez a hagyomány Pannonhalmával kiveszett, pedig a zsebpénz-osztás szerintem nagyon jó megoldás erre a "pénzelésre". Két előnye van. Egyrészt sokkal kényelmesebb a gyereknek, mert azt érzi, hogy ő azt a pénzt "megérdemli" (mert hát meg lett beszélve), és mondjuk nem érzi magát egy kolduló csövesnek a mozizás előtti nap, másrészt kényelmesebb a szülőnek is, mert sokkal tervezhetőbb lesz a dolog, nem egy esetleges dologgá válik, hogy na vajon a gyermek ebben a hónapban öt vagy tízezer forintot kunyizik el tőlünk. Ja, és eszembe jutott egy harmadik is: a kedves gyermek megtanulhat bánni a pénzével, beosztani, hogy kitartson egész hónapban, úgy, ahogy azt tulajdonképpen majd később felnőttkorában is kell, hogy minél több mindenre jusson, vagy ha kell még maradjon is, na mindegy, értitek, nem ragozom ezt tovább.

Nem tartom viszont szerencsésnek, ha például valamilyen feladathoz kötik a zsebpénzt, ahogy azt néhol szokták [gondolom én]. Elméletben biztos jó ötlet, hogy ha a "nagybetűs életben" is a dolgozol = kapod a pénzt igazság érvényesül, akkor a gyerek már kiskorban is valami ilyesmihez szokjon, mondjuk ha mindig ügyesen kiviszed a szemetet és kitakarítod a szobádat, akkor kapsz zsebpénzt, de tapasztalataim szerint az eléggé rossz légkörhöz vezet, ha a gyerek csak a pénzért csinál meg valamilyen családi munkát, és ezzel kvázi egy alkalmazottá válik a családon belül. Jónak tűnik, de szerintem ne azért vigye ki a szemetet az a gyerek, mert akkor pénzt kap, hanem ez legyen valamiféle belső elvárás: mert azzal segíthet az anyukának / apukának, mert ennyit illik besegíteni, ilyesmi.

Hoppá, épp az Unintended-hez értem a pléjlisztben

Arról meg már nem is írok (ennyit se kellett volna már, bocsi, fáradt vagyok), hogy milyen művészete van annak, hogy hogyan emelgetjük a zsebpénzt a kor függvényében, mert hogy egy idősebb gyereket nyilván több minden érdekel (könyvek, zenék, ruhák stb.), mint egy kisgyereket, akit meg még csak tipikusan a játékok meg édességek.

Dávidka mai gyermeknevelési tippeit hallották, köszönjük a figyelmet. Az utolsóelőtti [apró] bekezdésnek szerintem sincs semmi értelme, de most már ott marad. Egyébként statisztika, azt az egy [utolsó] bekezdést a fent említett szám menetideje alatt írtam meg (= 4 perc), dedurva. Na, álmos vagyok már kegyetlenül, lőjetek le!

Puff.

Emlékszem, amikor Pannonhalmára kerültem, a legelső dolog, ami valahogy megfogott, vagy megtetszett, jóval a tanárok, a programok, vagy a hely "szelleme" előtt, az az iskola "nagy diákjainak" viselkedése volt. A régebbi sulijaim legnagyobbjai mindig nyolcadikosak voltak, és bár tudtuk, hogy ők a nagyok, és ő rájuk kéne felnézni, valójában sosem tiszteltük őket, inkább csak féltünk tőlük. Nem volt bennük nagyobb tisztelni való, csak a különc öltözködéssel, és a csúnya beszéddel lógtak ki a sorból, és bár látható volt, hogy idősebbek, mint mi, nem éreztük azt, hogy különösebben érettebbek is lennének. De Pannonhalmán ez teljesen más volt. Nem is az volt a nagy dolog, hogy érettebbnek látszottak a végzős diákok, hanem sokkal tevékenyebbnek is.

Több diákról is tudtuk, hogy valami komoly munkát végez az iskoláért, vagy értünk, diákokért. Egyrészt vannak különféle iskolaünnepek nálunk, ahol hagyományosan mindig a tizenkettedik évfolyamnak kell alkotnia valamit - így például a mikulásműsor, amikor a tanárokat figurázzák ki egy másfél-kétórás műsorban, vagy a farsang, amikor pártokra szakadva különféle programokat szerveznek nekünk, és a hét végén meg kell szavaznunk a legjobb pártot. Másrészt volt néhány srác, akik egészen kiugróan munkálkodtak, egész évben, így például az azóta legendássá vált Németh Márton, aki a közoktatási törvényben foglaltak szerint felállította a gimnázium Diákönkormányzatát és Diákparlamentjét, megírta a több tíz oldalas Szervezeti és Működési Szabályzatot (SZMSZ), kidolgozta az egész rendszert, és a "kor hiperaktív Diákparlamentjével a háta mögött 15 oldalas kiáltványokkal bombázta a tanárokat" - ahogy azt az egyik tanár megfogalmazta. Voltak, akik a diákújságot állították össze és szerkesztették, mások a különféle bajnokságokat koordinálták az iskolán belül, de volt például egy olyan diák is, akit a földrajz érdekelt jobban, és pályázatot nyert, amiből egy mini meteorológiai mérőszerkezetet vett az iskolának, aminek az eredményeit a földrajz-szakkör keretein belül összesítették megint mások, egy megint mások által a tanároktól kikunyerált számítógépen.

Voltak olyanok is, akikről tudni lehet, hogy nagyon okosak valamilyen téren, mondjuk volt olyan, aki egy farsangkor simán írt egy számítógépes játékot, amiben Pannonhalmán lehetett traktorozni. De a legérdekesebb talán az volt, hogy feltűnően jófejek voltak velünk. Nem, nem azért, mert elbuzultak a 4-6 év alatt, és... Csak egyszerűen érettebbek voltak már annál, hogy a kicsik szívatása legyen a legfőbb szórakozásuk, mint ahogy az az előző suliban volt. És nem csak hogy nem szívattak, de segítettek nekünk, ha nem találtunk valamit / valakit, ilyesmi.

Azért mondom csak el ezt most, mert jövőre tizenegyedikes leszek. És bizony lassan vastagon belekerülünk abba a korba, amikor már nekünk kell eljátszani a "nagy diákokat", amikor nekünk kell átvennünk a stafétabotot. Van már köztünk, aki a diákújságot szerkeszti, van, aki a DÖK elnöke, én is vezetek egy bizottságot. De akármennyire is belépünk a sorba, mindig ott van egy félelem (legalábbis bennem): elég jól csináljuk? A régiek nem voltak sokkal jobbak nálunk? Őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos az ellenkezőjében. Például az általam vezetett bizottság egész éves munkáját veszélyeztettem azzal, amikor egy tanárokkal szervezett megbeszélésen (több társammal együtt) elfelejtettem részt venni. Tulajdonképpen a napokban dől el, hogy sikerült-e ezt jóvá tenni. Illetve vagy így, vagy úgy, marad a törekvés, hogy jövőre még jobban csináljuk, mint ahogy eddig, hogy elérjük azt a szintet, ahogy a régiek emléke él bennünk - állandó megbeszélések a tanárokkal, folyamatos, de valahogy derűs munka. Szolgálni fogunk, végig, ez már nem vitás, az iskolát, a diákokat - magunkat is, tulajdonképpen, de végig megmarad majd ez a fajta félelem, hogy vajon mindent elég jól csinálunk-e?

Szolgálunk és félünk.

Oldalak