Mostanság zene-fronton kicsit állóháború alakult ki nálam. Új együttesek megismerése helyett inkább újrafelfedezek régi kedvenceket (így például rájöttem, hogy a The Rasmus-t boldogan is ugyanúgy lehet hallgatni, mint depisen [két éve]. Másrészt a már régóta kedvelt együttesek korábban nem ismert albumait hallgatom, így például meghallgattam néhány Feeder-albumot, de be kell valljam, nem igazán tetszettek, nem rossz-nem rossz, de azért a "mit hallgassak" kérdésre nagyon sok jobb ötletem van. Nem így történt viszont a Kasabian-nal, akiknek a napokban kezdtem el hallgatni az Empire című albumukat, ahol nagyon sok jó zenére bukkantam, a nagy kedvenc közülük ez:

És van még egy szám, amit mindenképpen meg szeretnék mutatni nektek. Először Plastik Józsinál találkoztam ezzel a számmal, majd kis idő múltán a tumblr-ön is felbukkant. Amennyire nehezen érthető, és szokatlan az elején, annyira nehéz megunni később. Fantasztikus szám, tényleg napokon keresztül hallgattam megállás nélkül (és még az sem tántorított el, amikor rájöttem, hogy nem happyend a dalszöveg vége, mert nem jönnek össze újra ). Enjoy:

Két nap. Az e hét keddnél sokkal élhetetlenebb napot szerintem nehéz még kitalálni is. A dolog a következőképpen nézett ki: reggel, felkelés után, mire sikerült életképes állapotba hoznom magam, már tíz óra volt. Rögtön elkezdtem tanulni a KRESZ-t, és bár az elején azt hittem, hogy biztos nem fogom sokáig bírni, nagyon kellemesen csalódtam magamban, elolvastam a teljes vezetéselmélet-fejezetet (~70 oldal), nagyjából négy órámba tellett, a végén zombivá váltam (egyetemisták biztos legyintenek, de már előtte is fáradt voltam, meg ugyebár nekem ez a hét egy félév-végi hajtás utáni hét, tessék feljegyezni). Ezután már nem igazán tudtam bármi hasznosat csinálni, úgyhogy végigzombultam a nap hátralévő részét, megnéztem például az Alcatraz első két részét, aztán este még néhány Szökés-epizódot is. Semmi érdekes.

A mai napom viszont nagyon jó volt. A mai nap nagy eseménye igazából egy interjú volt, amit az iskolám diákújságának, a Pannonhalmi Zsemlének készítettem egy osztálytársammal. Az interjú alany Jávor Benedek volt, az LMP főpolgármester-jelöltje, a Parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke - mellesleg volt bencés diák. Nekünk most leginkább ez a "mellesleg"-rész volt a fontos, és figyeltünk is rá, hogy ne sok szó essen politikáról, ettől függetlenül az interjút az Országgyűlési Irodaházban (ez életem eddigi legmenőbb Foursquare-checkin-je) készítettük, ami hatalmas poén volt, már a beléptetés is, az osztálytársam például a régen elveszettnek hitt bicskáját találta meg a fémdetektor segítségével, velem meg még a fotógép állványát is kipakoltatta a szigorú portás-rendőr bácsi, nehogy valami szúróeszköz legyen benne. Meg bekapcsoltattak minden technikai eszközt, hogy nem bombát rejtettünk-e bele, de szerencsére nem.

A délelőttöm pedig pihenéssel telt, hogy ne zombuljak el megint a "nagy esemény"-re, szóval fogtam magam, és elmentem sétálni, és fotóztam is, lett pár szerintem tök jó kép köztük (oldalt meg lehet nézni, vagy a flickr-en). Aztán nagyjából egy órát szórakoztam a képek felmásolásával, mert a számítógépem iszonyatosan ócska, és nem viszi el ezeket a 15 megapixeles képeket, ez kicsit felhúzott, de utána levezetésképp még megnéztem egy Szökés-epizódot, aztán bevonatoztam a belvárosba. Most meg este van, és holnap még jobb napom lesz, mert elhatároztam.

Egyébként holnapra egy találkozáson kívül még a mai interjú legépelése, és a fotók gondozása van betárazva; ha nagyon unatkoznék, még van két cikk, amit megírhatok, illetve egy DÖK SZMSZ-módosítócsomagnak is neki kéne kezdenem. Kérdés: mikor fogom lekattintgatni a szükséges 50 000 000 próba-KRESZ-tesztet? )))

Most, hogy a Fringe-nek lassan vége van (nem is akkora katasztrófa egyébként), sürgősen új Lost-pótlék felé kell néznünk. Szerencsére J.J.Abrams mester most sem hagy a pácban minket, és jó időzítéssel újabb izgalmas nyomozásra invitál, az új sorozat címe: Alcatraz.

A képlet egyszerű: legyen benne némi rejtély és természetfelettiség a Fringe-ből, váratlan fordulatok, néhány jó színész és Soundtrack a Lost-ból, bolondítsd meg némi melléksztorival, mondjuk egy kis Szökésre hajazó börtönösdivel, és máris kész az új sorozat, amit a népek igényelnek.

Röviden a sztori: a híres börtönből hirtelen, egyik napról a másikra, mindenféle előzetes jel vagy magyarázat nélkül mindenki eltűnik, összesen több mint háromszáz férfi. A kormányzat behazudja, hogy a börtönt bezárták, és mindenkit elszállítottak, de az eltűnést felfedező ügynök egy titkos FBI-alakulattal elkezd nyomozni az eltűntek ügyében, akikről semmit sem lehetett tudni, egészen mostanáig. Ennél többet most talán nem is árulnék el, talán még annyit, hogy a nyomozó bácsihoz csatlakozik egy nagyon csinos szőke leányzó is (szebb, mint Dunham ügynök!), és a Lost-ból már jól ismert aranyosan bugyuta-dagadt srác (aka. Hurley). A nyomozás persze egyre durvább eredményekre jut, és egyre keményebb dolgok derülnek ki, ahogy az lenni szokott.

Már az elején baromira figyeltem, hogy akkor ez most egy újabb Fringe, vagy egy újabb Lost lesz-e? Nem mindegy. A Fringe nagyon jó volt az elején, és most a végén újra kezd visszatalálni az Abrams-i magasságokba, de a közepe borzalmasan alap volt, egy csomó részben szinte semmit nem tudtunk meg a főszálról, a rejtély kibontása baromi lassú volt, míg néhol egyszerűen összecsapták.

Az Alcatras-ból eddig az első három részt láttam, és szerencsére úgy tűnik, hogy ez egy második Lost lesz. Már a bevezető részben is annyi minden kiderült, amennyivel már egy fél évadban is megelégedtem volna, a második rész pedig újabb watafakk-élményeket tartogatott. Jó kezdés. Kicsit merít a Fringe epizodikus jellegéből, minden részben új eset, ha úgy tetszik, de nagyon erősen megmarad a főszál is, és elég jó sebességgel adagolják a meghökkentőbbnél meghökkentőbb információkat.

Mindenképpen figyelemmel fogom kísérni, nyami-nyami, remélem megmarad olyannak, amilyen most. Mindenkinek ajánlom!

Talán páran emlékeztek még, hogy három hónappal ezelőtt mutattam nektek egy videót (vagy filmet, ahogy tetszik), aminek az Üzenet volt a címe, és az összeesküvés-elméletekkel foglalkozó Piros Pirula Projekt készítette. A film egy magyar vodafone-reklámot bontott elemeire, és mutatta be azokat a "véletlen egybeeséseket", amiket a reklám szimbolikája, és az egyes sátánista szekták szimbólum-rendszere, mondavilága stb. között tapasztalhatunk. Ahogy akkor mondtam, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is, viszont vannak benne olyan párhuzamvonások, amikre tényleg nem lehet ráfogni, hogy véletlen". Mindenesetre az index meglepően hamar felfedezte a videót, és lehoztak egy cikket, amiben a Vodafone médiahack-jének állították be a videót, míg magát a Piros Pirula Projektet egy, a Vodafone által pénzelt átmeneti ál-konstrukciónak.

Az elmélettel számos probléma van, például, hogy az oldal már egy éve működött ekkor (és én már szinte az elejétől fogva olvastam, tehát nem hazugság), az emberek viszont vélhetőleg elhitték a dolgot (azt írta az index, miért kérdőjelezzük meg?), volt hát megoldás, a problémával többet foglalkozni nem kell, éljen.

A Vodafone-nak viszont valószínűleg sok pénze maradt még, így a Piros Pirula Projekt most előállt egy újabb filmmel, itt már szó sincs Vodafone-ról (kíváncsi leszek, most milyen elmélettel fognak előállni az indexes srácok), ez a rész a populációnövekedés hatásairól szól, és arról, hogy milyen elképzelések születtek a visszafordításáról, a népességszabályozásról, és hasonló témákról. Most sem mondhatok mást, mint három hónapja, "amit állít, az nagyon abszurdnak tűnik elsőre, még másodikra is", de gondoljuk át... ráadásul itt már nagyon sok pusztán ténymegállapítás van, ez jó dolog, elég, ha a tényekkel foglalkozunk, már akkor is nagyon sok érdekességeket hallhatunk.

Ez a rész például nagyon izgalmas szerintem, aki pedig belecsapna a lecsóba, annak itt az első epizód:

Vigyázat! A film átmeneti pesszimizmust okozhat!!

Kicsit visszatérek még a koleszból nem igazán dokumentált előző két hétre, mert pár történéssel még tartozok. Kezdem a rosszabb hírrel.

Megbuktam a KRESZ-vizsgán. Nem tudom, hogy írtam-e már itt, de ebben az évben elkezdtem járni KRESZ-tanfolyamra, mert hát nyáron meg szeretnék tanulni vezetni (ez nem csak az általános sztereotípiák miatt fontos nekem, tudniillik hogy a férfi az tudjon autót vezetni, hanem más, speciális okokból is, de ezekről majd (sokkal) később). A tanfolyamnak szerencsére (mert baromi unalmas volt) mostanára vége lett, szóval mehettem vizsgázni. Kicsit igazából felkészületlenül ért a dolog, de az utolsó héten belehúztam a tanulásra, és módszeresen megtanultam mindenféle szabályozást, hol szabad megállni, hol nem, mikor milyen lámpákat kell használni, kinek hol van elsőbbsége, mit jelentenek a táblák, tudjátok, ilyesmik, de azért elég nagy félelemmel ültem be a vizsgára, hogy vajon mi lesz. A lényeg, hogy pont vezetéselméleti, meg műszaki kérdésekből kaptam többet (van ugyebár egy nagy adatbázisa a mindenféle kérdéseknek, és onnan random pakolgat a gép, tehát gyakorlatilag teljesen véletlenszerű, hogy min lesz a hangsúly, nekem nem volt szerencsém), de igazából nem is szeretnék mentegetőzni: elcsesztem, megbuktam, nem is éppen hogy. Sajnáltam a dolgot, mert kidobott pénz (4600 Ft), és különben is szar érzés, hogy valami nem sikerül elsőre (azon mondjuk mosolyogtam, hogy kifejezetten ritka érzés ez nekem). Meg ami még nagyon gáz, hogy most tanulhatom megint ezt a szart (bocsánat), pedig tényleg semmi kedvem nincs már hozzá, és igazából teljesen haszontalannak is tartom a 90%-át, soha nem lesz rá szükségem, pfuj, utálom. Tragédia. Na de lapozzunk.

Jó hír: májusban megyek Rómába. A dolog úgy esett, hogy volt egy verseny december tizenkilencedikén, azért tudom ilyen pontosan, mert írtam is itt róla, szóval nem ismétlem magam, hanem idézek (nem bírom ki, hogy ne rakjam be az egészet, olyan vicces, ahogy sírok, hogy elcsesztem, és aztán mégsem - akit nem érdekel, csak a kiemelt részt olvassa el):

Azt kell tudni erről a versenyről, hogy egy nemzetközi (olaszországi) Cicero-verseny magyar fordulója. Tehát Cicero egy művéből kellett lefordítani egy részletet, az első tizennégy pedig mehet az olaszországi (arpinoi) döntőbe, ami nagy buli, már csak a háromnapos római körút, meg a páneurópai (vajon jól használom ezt a szót?) hangulat miatt is. Na, ez nekem sajnos nem fog menni, egész egyszerűen kevésnek éreztem magam ehhez a szöveghez. A probléma a hosszúsága volt. Három bekezdést kell elképzelni, nagyjából akkorák, mint egy átlagos bekezdés itt, a blogon, vagy kicsit kisebb, mondjuk hét-nyolc sorosak, de a lényeg, hogy én eddig nagyjából ennek a felét-kétharmadát fordítottam egyszerre csak mindig, és ez bizony meg is látszott a teljesítményemen. Az elején még ment tök jól, meg előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy no hiszen ez könnyű, meg lesz két óra alatt (a négyből), aztán mehetek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Aztán a második bekezdés végén jött egy mondat, amit nem értettem. Elkezdtem őrlődni felette, és teljesen kifáradtam. Nagyjából a második óra végéig tartott, mire lefordítottam, és mondanom sem kell, a következő mondat még érthetetlenebb volt (legalábbis a már széthajtott agyamnak). Végül utolsó pillanatra készen lettem, de arra már nem volt időm, hogy jó is legyen a fordítás, csak gyorsan összecsaptam valamit, bár lehet, ha több időm lett volna rá, sem sikerült volna jobban. Szó mi szó, két szép hosszú mondatot nagyjából teljesen félreértelmeztem, mondjuk a szöveg negyedét egyébként (kicsit pesszimista vagyok), valahogy sejtem, hogy ez így nem lesz elég a kijutáshoz. Meglátjuk, mondhatnám, de szerintem nem.

Szóval igazából de, kijutottam. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert a többiek még rosszabbul fordították le, mint én, vagy én mértem fel rosszul a teljesítményemet, de baromira nem hittem el, amikor az egyik óra elején a latintanár elém tette a lapot, ami szerint én harmadik lettem (igaz, az osztálytársam, akivel mentünk, első lett). Baromira sokként ért, de aztán feldolgoztam, és most már előre örülök, hogy milyen jó lesz megint visszatérni a nyárról már ismert fantasztikus helyekre, meg maga a verseny is vicces lesz a multinacionális résztvevő-csapattal, már előre tanulom az angolt, és hasonlók.

És még annyit végezetül, hogy a félévi eredményem is tök jó lesz szerintem, bár ez még nem biztos, de meg vagyok magammal elégedve ezen a téren... csak az a fránya KRESZ... :/

Nagyon jól sikerült, izgalmas nap volt. Reggel elhatároztam, hogy rendet rakok a szobámban, de az lelkesedésem hamar másra irányult, amikor a nemes cselekedett kezdő aktusaként a fiókomat kinyitva ott egy, a szüleim által korábban oda rejtett, nekem címzett hivatalos okmányt találtam - már a megszólítás is nagyon impozánsnak tűnt nekem: "Tisztelt Adózó!". Apukám elmondta, hogy már majdnem kidobta, gondolván, hogy itten valami félreértés történt, hiszen én még csak diák vagyok, közel sem adófizető, mire minden állampolgári büszkeségem tudatában felvilágosítottam, hogy a nyári idegenvezetésből szerzett vagyonom után nekem bizony adóznom kell, adóbevallással, meg minden effélével, ahogy az lenni szokott. Valószínűleg soha többet nem fogok ekkora boldogsággal fizetni állambácsinak.

Az okmány gondos kitöltése után (sokat gondolkoztam, hogy az iskolai étkeztetés költségeit leírjam-e az adómból, aztán egy rendkívül nagylelkű gesztussal úgy döntöttem, hogy nem fogom, mehet az államnak mind az a párezer kemény munkával megtermelt adóforintom) nekiálltam fotógépet szerelni. Ugyanis kaptam kölcsön az egyik osztálytársamtól egy jó régi filmes (analóg) gépet, szereztem hozzá filmet is, de befűzéskor kiderült, hogy valami nem klappol a rendszerben, a képkockák számolására hívatott kis görgő nem igazán akar gördülni, megakad, széttépi a film oldalsó lyukacskáit (nem tudom, hogy hívják szaknyelven), és ugyebár a széttépett film már semmire sem jó. (Pár képkockát el is csesztem ezzel)

Szóval még ebéd előtt fogtam, és darabjaira szedtem a gépet, majd nyomkodtam, húzkodtam, és egyszer csak megjavult. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, még az is lehet, hogy szét se kellett volna szedni hozzá, de persze egyáltalán nem bánom, mert csomó érdekeset láttam odabent, meg legalább megolajozhattam a dolgokat. Összeraktam, és fűztem volna be a filmet, de úgy tűnt, hogy nem működik (pedig csak béna voltam), és az egyik megoldási kísérlet során sikeresen visszatekercseltem (teljesen) a filmet a kazettába. Visszatekerni már nem tudtam, szóval most elvileg az semmire sem jó. Illetve elvileg meg lehet csinálni, csak el kell hozzá végezni egy elég bonyolult műveletsort teljes sötétségben (szóval mindenféle vizuális visszajelzés nélkül), ami kicsit problémás.

Ez egy kicsit bosszantott, de gyorsan újabb projekt után néztem, és újra kimatricáztam a telefonom hátlapját, az új verzió rosszabb és csúnyább lett, igazi sikertörténet (de egyébként muszáj volt már felújítani, az előző egy működésképtelen, hamar elkopó és lejövő konstrukció, ez talán jobb lesz).

Ezek után úgy gondoltam, hogy inkább nem csinálok több alkotó munkát, mert nem megy ez ma nekem, megnéztem két Lost-részt, meghallgattam párezerszer egy számot, utána pedig moziba mentünk, mi hárman, a tesók, azaz nővérem, öcsém és én, megnéztük a csizmáskanduros (ezt a szót a Firefox így javítja: puskadurranásos - zárójelbezárva) cukiságot, most meg itt vagyok, megírom ezt a posztot, utána már csak gitározni kéne egy kicsit és elolvasni mondjuk két fejezetet a Füves könyvből, és akkor már mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a kánaán. Kedves feleim, aviszontlátásra!

Kicsit több, mint másfél évvel ezelőtt két osztálytársunkkal belevágtunk egy projektbe, és mindenféle előzetes tudás vagy tapasztalat nélkül csináltunk egy filmet egy pályázatra, ami Pannonhalmáról, az ottani diákokról és az ő életükről szólt. Bár a videó számos bájos (és kevésbé bájos) hibával rendelkezett (főleg a hang és a vágás terén), sosem bántuk meg, hogy annyi időt és energiát fektettünk bele, annyi tapasztalatot és jó élményt szereztünk a forgatással, ráadásul idővel a videó egész "sikeressé" vált - lekörözte nézettségben például azt a régebbi klipet, ami ihletett minket a miénk elkészítésekor, hovatovább a YouTube legnézettebb Pannonhalmáról szóló videója lett (jelenleg kicsivel a kétezres nézettség felett áll), és egy idő után szinte minden, az iskolához bármiképpen is köthető videó mellett megjelent videó-ajánlatként, egyre feljebb kúszva a listán. Mi már az elkészültekor reménykedni kezdtünk, hogy egyszer talán majd még felhasználhatjuk az így szerzett tapasztalatainkat.

Nos, az "egyszer talán majd" ideje eljött, egy Média órai feladat apropóján összeült a régi csapat, kiegészülve néhány új emberrel, és egy poénból kiindulva elkezdtük az "Öt perc tyúk" című film forgatását, mely egyrészt egy "Tíz perc cselló" című Volker Schlöndorff - filmet (vagyis a film általa rendezett epizódját) parodizál ki, másrészt viszont komoly gondolatokat is fogalmaz meg feszültségről és feszültségkeltésről, arról, hogy "Mi a fene?" (A Schlöndorff-film "Mi az idő" - kérdésének fonákjaként).

A filmet alkotó torz, groteszk képeket nagyjából két héten keresztül vettük fel, jobb-rosszabb technikai eszközökkel (attól függően, hogy éppen sikerült-e például állványt kunyiznunk, vagy nem), ezután a zenés részleg következett, jól vettük az akadályt, és sikerült jó minőségben felvennünk mind a narrációt, mind pedig az osztálytársam által komponált zenéket, melyeket mind mi játszottunk le, mindez nagyjából 6 órát vett igénybe. A vágás idejét sikerült lerövidítenünk, és szintén további 6-7 óra alatt végül teljesen elkészültünk a videóval.

Íme:

Bármilyen kritikát, megjegyzést, tetszésnyilvánítást, beszólást stb. szívesen fogadunk az alábbi e-mail címen: otperctyuk@dadikovi.hu , vagy a videóra írt kommentben.

Lusta voltam plakátot csinálni a filmnek, pedig jó poén lenne biztos, viszont már minimális érdeklődés után is lehet, hogy megcsináljuk a készítés közben mindig poénként emlegetett extra-DVD-t, Soundtrack albummal, werk-filmmel, és egyéb bohóckodásokkal.

Idézni fogok:

Téli szünet után, síszünet előtt, ez mindig az az időszak, amikor a tanárok a belünket is kihajtják. Vagyis úgy kell mondani, hogy a mi kedves tanáraink mindenkinek meg szeretnék adni a lehetőséget a javításra, így aztán dolgozatokkal árasztanak el minket. Jó fejek, most nem azért mondom, csak ebből így nem sok javítás lesz. Plusz tényleg elég érdekes tüneteket produkálok, mert azért az emberi agynak sem tetszik egy idő után amikor egy nagy mennyiségű multivertikalizált (ezt a kifejezést pl. ma tanultam magyarórán ) tudásmennyiséget kéne bepasszírozni, és olyankor elkezd fájni meg hasogatni, és mindenre tudok figyelni csak a tanulásra nem.

Ezt pont tavaly ilyenkor írtam, természetesen idén is igaz, de idén még jobban, mert most pl. KRESZ-vizsgám is lesz, meg filmet is kell forgatni médiaórára (de az elég vicces lesz, jövő héten meg is osztom veletek...), meg ezen felül jönnek még a szokásos német-latin-töri-matek-fizika-stb. dolgok.

Viszont most is igaz, hogy élvezem baromira, pörgős minden nap, én meg egy ilyen srác vagyok, aki szereti, ha pörgős minden nap, szóval gond egy szál se, ide kapok - odakapok, megtanulom ezt-azt, megvágom a filmet, felveszem a zenét, lefotózom a havat, megírom a blogbejegyzést, átnyálazom a KRESZ-tankönyvet, ÉS alszok egy gyorsat, aztán másnap ugyanez előről. Mindezt nagyjából két héten keresztül, aztán újabb egy hét nyugalom, és alvás, meg ilyesmik.

Vannak sikerek is szerencsére, de ezeket majd legközelebb írom le, mert most rohannom kell filozófiai beszélgetést folytatni a szobatársakkal, meg ilyesmik.

Valamelyik jött az agybaj, hogy önkifejezni kéne, és tudjátok, vannak nekem ezek a függőségeim, például a Tisza-cipő, és rögtön eszembe jutott, hogy össze kéne ragasztgatni valamit a szünetben a boltból lopott tiszás matricákkal. Egyébként is nagyon tetszik, amikor valakik tök ízlésesen kidekorálják a gitárjukat, laptopjukat, akármi. Persze rögtön a telefonomra gondoltam, de itt volt egy látszólagos akadály, mert az ugyebár egyedüliként összeragasztgatható felület a hátlap, de az Ace hátlapja, mondjuk így, recés, és ilyen felület tudtommal nem a legjobb az összeragasztgatásra.

Aztán eszembe jutott, hogy kaptam én másodlagos, egyszerű-fényes-fehér felületű hátlapot is, és erre rögtön el is kezdtem a tervezgetést, hogy hogyan lehetne valami szépet összekreatívkodni rá. A dolog végül így sikerült:

A háttérszínek szigszalagból vannak odatapasztva, a matricák egyértelműek, nekem baromira tetszik, és végülis ez az egyedüli fontos, ügyesen ki lett vágva a kamera-lámpa-hangszóró helye is, minden működik, és sokkal izgalmasabb kivenni a zsebemből. Mégegyszer mondom, embertelenül király lett szerintem.

A Tiszát meg lehet továbbra is szeretni, meg utálni is.

A napokban nagyon érdekes dolgot láttam az interneten. Az egyébként egyre lejjebb süllyedő, mára már korábban hihetetlen mélységeket megélő, hovatovább a komment-kezdetű, és egyéb más lájkblogok szemetének újramegosztó helyévé vált szóslmédiában tegnap megjelent egy írás, ami a következőképpen hangzik:

A lányoknak rá kéne jönniük: Minket fiúkat nem zavar, ha más srácokkal beszélgettek. Nem érdekel, hogy vannak fiú barátaitok. De amikor mellettünk ültök, és valami srác betoppan, és ti a nyakába ugrotok anélkül, hogy bemutatnátok minket az igenis zavar. Az sem segít hogyha beszéltek vele 10 percet anélkül a felismerés nélkül hogy mi igenis ott vagyunk még. Nem érdekel minket hogyha az a srác hív v ír nektek, de hajnali kettőkor kicsit aggodalmat kelt ez bennünk. Szerintem semmi sem olyan fontos hogy hajnali 2kor kell rá sort keríteni és nem várhat reggelig. Ráadásul amikor azt mondjuk h szép, lenyűgöző,csinos, aranyos és ámulatba ejtő vagy akkor azt mi tényleg úgy is értjük. És ne mondjátok nekünk hogy tévedünk. Mi nem próbálunk meggyőzni titeket. A legszexisebb dolog egy lányban a magabiztosság. Igen idézhetsz engem. Ne legyetek kiakadva azon hogy nyitva tartjuk előttetek az ajtót, inkább élvezzétek az előnyét annak milyen hangulatban vagyok. Hagyjátok hogy fizessünk nektek valamit, ne érezzétek magatokat zavarban mert mi ezt jó szándékból csináljuk és nem azért, mert elvárt. Mosolyogjatok és mondjátok köszönöm. Pusziljatok meg mikor senki sem figyel, de ha akkor pusziltok meg mikor valaki láthat,akkor mi még jobban le leszünk nyűgözve. Nekünk nem kell puccosan felöltöznöd. Ha kijössz velünk nem kell a legrövidebb szoknyád felvenned és nem kell kilométeres sminket magadra raknod. Mi saját magadért szeretünk téged, nem pedig azért amilyen tudsz lenni. Őszintén szerintem egy lány a pizsijében a legszebb, vagy boxeremben és a pólómban, nem pedig kicicomázva. Nem kell mindent véresen komolyan venni amit mondunk, a szarkazmus szép dolog, lássátok meg benne a szépséget. Ne legyetek kiakadva mindenért. Ne használjátok a magazinokat és a médiát, úgy mintha a Bibliátok lenne. Ne mondjátok előttünk milyen jó faszi Chris Brown, Brad Pitt vagy Jesse McCartney, mert kicsit sem izgat minket, amúgy is erre vannak a barátnőitek. Bármi is történt a „jóképű” szóval, igazából nagyon örülnék ha a hé bébi, szexiboy, kan helyett a hé jóképű srác kifejezéssel köszöntenétek. A másik oldalról nézve én se így köszöntelek titeket. Lányok nem tudom elégszer hangsúlyozni, ha van egy srác aki nem bánik jól veletek, ne várjátok meg hogy megváltozzon! Hadd sajnálkozzon majd a férfi populáció söpredéke és keressetek valaki olyant, aki úgy bánik veletek ahogy ti azt szeretnétek és akkor is megmosolyogtat ha ti a legszomorúbbak vagytok. Olyasvalakit aki értékeli azt hogy milyen kedvetek van. Olyasvalakit aki akkor is törődik veletek, ha hibát követtek el.Olyasvalakit aki akkor is szeret ha megbántjátok. Olyasvalakit aki abbahagyja azt amit csinál hogy a szemetekbe nézzen, és azt mondja szeretlek, és valójában úgy gondolja. Adjatok a kedves srácoknak egy esélyt! A fiúk kirakják ezeket ha beleegyeztek és ti lányok is kirakhatjátok ha úgy gondoljátok hogy aranyos. Az élet túl rövid ahhoz hogy mindenen szomorkodjunk ami az utunkba kerül, és szagoljunk bele a rozsába, mert nem lesz rá még egy lehetőségünk, tehát ne pocsékold az idődet, ragadd meg a lehetőségeket, mert mindig van több rózsa amiben illatozhatsz.

Már először is látszott, hogy ez az írás azért eléggé kiemelkedik a szokványos, zéró mondanivalóval rendelkező "tartalom" közül, így hát, noha nem teljesen értettem egyet mindenben, de nagyon megtetszett, már csak azért is, mert az írója mert gondolkodni és szembe menni az árral, ez egyértelmű volt. Legszívesebben tehát én is kiírtam volna, de rögtön elképzeltem a "menő fiúk" reakcióját, amiben a cikket és íróját mindennek elmondják, velem együtt persze, és úgy döntöttem, gyarló az ember, hogy nekem ez most nem kell.

Az írást tehát első sorban lányok osztogatták meg az elején, először meglehetősen bátortalanul (én például a "Van benne vmi igazság" kommentárral láttam először), a már említett "menő fiúk" azonban nagy meglepetésemre nem igazán foglalkoztak az írással. Nem volt vérre menő oltogatás, és teljes porbaalázás, ahogy vártam volna, valószínűleg azért, mert egészegyszerűen semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a dolognak.

A lányok pedig, látva, hogy attól még nem esnek ki a "menő csaj" kategóriából, és nem vesztik el a "menő fiúk" elismerését, hogy egy ilyen tartalomhoz adják a nevüket, elkezdték egyre bátrabban osztani az infót, "nagyon igaz", és ehhez hasonló fémjelzésekkel.

A nagy fordulat ezután történt, mert miután a fiúk szembesültek a lányok lelkesedésével, egyre többen kezdtek el maguk is kiállni az írás mellett, még olyanok is, akikről korábban egyáltalán nem gondoltam volna ezt. Úgy tűnt, hogy sikerült az árral szemben meghekkelni a médiát, az érdektelenség leple alatt kijátszani a kezdeti elutasítást, és a megerősödés után a "menőbb", az általános társadalmi elvárásokat Istenként tisztelő réteget is megnyerni az ügynek. Bizony, egy ilyen kis eset bizonyítja, hogy az átlagos "menő" fiúk és lányok, korántsem egyéniségek önmagukban, csupán mindig az általános trendek és a közízlés irányába haladnak, és néha egy-egy becsúszott hiba által látszólag rendkívül vicces önellentmondásokba lehet ezáltal hajszolni a közösségi média apraja-nagyját. Tudtuk ezt már persze régebben is, de íme, itt egy bizonyíték.

Lehet hogy kicsit túlértékelem ezt a jelenséget, de játsszunk egy gondolatkísérletet: ha véletlenül normális gondolkodású emberek kezébe kerülne a média jelentős része, és ehhez hasonló, jól megtervezett, ügyesen kivitelezett "akciókkal" elkezdenék azt sugallni, hogy a "menő fiúk" és "menő lányok" mondjuk olyanok, amilyeneket ez az írás leír, akkor valószínűleg mennyi az esélye, hogy rövid időn belül ténylegesen egy teljes társadalom változna át az írás által felállított eszményképpé? Szerintem meglehetősen magas.

Szóval, sajnos nem tudom, hogy ki írta ezt a szösszenetet, de nagy respektem neki, én biztos nem mertem volna. A facebookon pedig ezek szerint még mindig megéri odafigyelni, néha történnek érdekességek. Házi feladat: mindenki tegyen szert egy jelentős médiumra!